A halálból is visszatérek érted

Nem tudom, hogy mikor volt. Talán most, vagy tíz éve?

Csak nézek magam elé, és mintha tűz lobogna, égne.

Gyengének érzem magam, mozdulni sem bírok már (többé).

Hangot nem hallok. és karomat nem nyújtom már érted, feléd.

Sötét van, nemtúl meleg, de kellemes. Hangot sem hallok.

Vörös lángok tűnnek fel. Benne ott ég néhány halott.

-Megérdemelték! - Szól eg ymély hang hirtalan mögöttem.

-Én is oda jutok?- Kérdeztem és hirtelen magamon a lángokat éreztem.

-Te mit gondolsz? Oda való vagy?- Kérdett meg sejtelmesen.

-Egyetlen bűnöm van; hogy túl sokat szerettem.-

-Így gondolod? Vagy tényleg így van az?- szólt kétkedőn.

-Ahogy akarod, engem egy bánt, csak ez.- S néztem rá kérdőn.

Nem szólt többé, egyedül voltam a kis "világban" egy keveset.

Nem időzhettem ott, hisz egy hang ilyedten a lelkemet kereste.

-Hahó! Ne tedd ezt! Ébredj fel, kérlek!- Szólt kétségbeesetten.

Szeme könnyben állt, arca ázott tőlük. Kezét az enyémbe temette.

Mikor szememet rá emeltem, nem sólt semmit, csak nézett.

Megmozdult, s nem tudtam, csókolni akar, vagy elkerget?

Csak nézett, lassan fölém hajolt, szemében titokzatos vágyakkal.

Olyan hirtelen történt minden. Átkarolt fáradt, gyenge karokkal.

Féltettelek, te bolond! Ilyet ne tegyél többet! Még rosszat hinnék!

Viszontkaroltam, de nem szóltam, hiába akartam. Olyan volt, mintha sírnék.

Mindíg édes alykain most nem szökött ki szó, hisz tudta, mit mondanék.

Nagyon örültem, hogy ott volt, hogy segített, mert miatta élek én.