10.fejezet

Az első találkozás

Sikerült a szobámba kinyitni az átjárót. Mialatt én a másik világban voltam két hónap telt el. Ott máshogy telik az idő. Valahol lassabban valahol gyorsabban. Én kb. egy hónapot töltöttem ott. Nem sokkal utánunk a többiek is megérkeztek. Sajnos mind hasra esett. Mikor megérkeztem láttam, hogy valaki ül a kanapén. Nem más volt ,mint Ed. Ekkor átlépett a két segítőm. Ők is észrevették és szorosan mögém álltak. Ed felállt és közelebb jött. Egy gyors kézmozdulattal a falhoz tapasztotta a két fiút. Nem koncentráltam és ezért nem voltam elég gyors. Hirtelen előttem termett. Mivel magasabb volt mint én lehajolt és meg akart csókolni, de én elugrottam onnan. Be kellett vetnem a villám lépést mert ha nem utol ér. Nem mondott semmit. Pár perc múlva megérkezett a három vendég. Ekkor még valaki feltápászkodott a kanapéról. Helyesbítek még két valaki. Szafira és Ed jegyese. A többiek csak ott álltak és nézték ahogy kergetőzöm Edwárddal és, hogy a két fiú miképp próbál kiszabadulni. Egyszer csak megtorpantam. Kezdtem egy kicsit kifáradni. Megint előttem állt meg. Ekkor észre vettem, hogy a jegyes elindul és elkezdi kihúzni a kardját.

-Te Ed hogy is hívják azt a bányarémet?

Ed megfordult és vágott egy fintort, de mikor vissza fordult már mosolygott. A rém vissza fordult és vicsorgott ,mi egy farkas. Én csak vigyorogtam. Alig tudtam magamba tartani a nevetést.

-Hehe... ha farkasként vicsorogsz légy farkas.- Csettintettem és farkassá változott.

Egy darabig még vicsorgott, de aztán amikor le esett neki mi történt fülét-farkát behúzva rohant a sarokba. Az nagy hangzavarból jött rá mi történt, ez a hangzavar a földön fetrengő nevetés volt. Ed nagyot sóhajtott majd vissza változtatta. De egy ideig ő is nevetett. Most Szafira jött. Csak, hogy ő rám támadt. Kevin kiszabadította a fiúkat és Jashon egy lánglabdát dobott neki. Telibe talált. Szafira elvesztette az eszméletét. Ott feküdt a fal mellett.

-Na és most „Drágám” mit csinálsz segítők nélkül. Egyébként még mindig nem válaszoltál!- Mondtam neki.

Ed elgondolkodott, de nem mutatott semmi aggodalmat. Vigyorgott és ez nagyon zavart. Emlékszem mi ingatta meg az önbizalmát.

-Diana Karak. Egyébként semmit kedvesem. Csak ennyit akartam...- Villámgyorsan átölelt és megcsókolt.

Nick, Leó és Jashon egyszerre lendült, hogy leüsse. De ahogy megcsókolt, olyan sebességgel tűnt el. Csak egy felirat volt a falon.

„Az enyém leszel!”

-Na persze... Hé ezt a kettőt ne hagyd itt mert kidobom őket!!! –Ordítottam.

De nem jött. Megfogtam mindkét eszméletlen nő derekát felemeltem és kimentem velük az erkélyre. Varázsoltam:

Világ halld meg szavam,

Emeld meg a földet a lábam alatt.

A szél emelje magasba a testem,

Lebegjen akár örökre.

Felemelkedtem és felszálltam a tetőre. A többieknek megtiltottam, hogy utánam jöjjenek. Csak a húgom jöhetett. Ő inkább lent maradt, szét akart nézni.

-Mit gondolsz –Hirtelen hátrafordultam- ha szükségem lenne rájuk elhoztam volna őket hozzád vagy egyáltalán itt hagytam volna őket? Ne nevetess. Egy dolog izgat TE. Semmi más.

Fintorgok.

-Persze. És azt hitted, hogyha ezt elmondod rögtön a nyakadba ugrom? Ahogy te fogalmaztál: ne nevetess már. Tessék!- Ledobtam a két nőt a tetőre. Leugrottam és futottam ahogy csak tudtam.

Mikor megálltam egy park kellős közepén találtam magam. Felugrottam egy fára és ott leheveredtem. A január a végét járta. Így is egész kellemes idő van. Huszonöt fok körül. Elkalandoztak a gondolataim. Vissza gondoltam a régi szép időkre. Arra amikor Sorát tanítottam tüzet okádni és amikor először sikerült neki véletlenül pont velem állt szemben. Meg amikor éjszakánként virrasztottunk Yuhival és kibeszéltük a fiúkat. Arra amikor életemben először találkoztam Eddel. Nem is a suliban, hanem mikor 10 éves voltam. A szüleim elvittek egy sötét szobába ahol egy fiú ült a sarokba és egy fénylő lepkével játszott. Félelem járta át az egész testem. De nem érdekelt. Odamentem hozzá. Ő jóval idősebb volt nálam. Megfogtam a vállát és rámosolyogtam. Ő meglepődött azon, hogy hozzáértem, de azért vissza mosolygott. A szüleim azonnal elrántottak onnan. Mert amint a megérintettem a fiút a narancssárgán világító lepke szíve hirtelen sötét lila színt öltött. A fiú felnézett és a harag amit a szemében lehetett akkor látni megrémített. De nem rám nézett. A szüleimre akik azon nyomban kirohantak a tömlöc ajtaján. Ez a fiú a rabunk és ő a volt szerelmem, Edwárd. Mikor feleszméltem már az éj sötét fátyola takarta el a szépséges kék eget. A hold is fent van. Ekkor belém hatolt a felismerés nyílvesszeje. TELEHOLD van. Szúrni kezdett az oldalam és szédültem. Mikor kihúzódtam a faág szélére erős szél támadt. Így is szédültem, de a szél olyan erős, hogy lelökött a fáról.

A francba. Már a saját lábamon nem tudok megállni az rendben, de, hogy még ültömben is esek, ehhez már tudomány kell.

Ekkor halk suttogást hallottam, de a szavakat nem értettem. Más nyelven mondta. A suttogásból lassan ordítás lett. De nem értettem. Ekkor egy arc emelkedett ki a mellet lévő fából. Ha nem kéreg lenne az arca, akár még meg is lehetne irigyelni. Nagyon szép arc, lassan a szemei, szája, szemöldöke és az orra is kiemelkedett. Nagyon élethű. A szemek kinyíltak és egy vörös szempár jelent meg. A szája mozogni kezdett. Nem értettem mit mond. Odamentem a fához és megérintettem az arcát. Hirtelen mondott valamit. Megértettem, végre a nyelvemen beszélt.

-Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz!- Csak ennyit mondott.

Most úgy látszott kicsit megkönnyebbült attól, hogy végre megértem mit mond. Az ösztönöm azt súgta ezt kell tennem és én megtettem. De még mindig nem tudtam mire kell vigyáznom. Láttam egy árnyat elsuhanni a fák mögött. Ekkor Leó ugrott ara az ágra ahonnan éppen leestem. Ránéztem vigyorgott. Még most is szédülök, a fejem hasogat. Ott ültem a hideg földön. A hajam kócos, az arcom zaklatottságot mutat és a szoknyám csupa kosz. Leó felnéz a holdra és nyomban eszébe jutott. Már csak arra emlékszem, hogy elrugaszkodott és ott elájultam. Arra ébredtem, hogy ott állnak mellettem a többiek, de még mindig a parkba vagyunk. A fába ágyazódott arc eltűnt. Egyben viszont biztos vagyok, mégpedig abban, hogy nem a hold gyengített le ennyire. Olyan érzésem van mintha kiszívták volna a varázs- és életerőm. Egy varázs teremtmény nem él varázserő nélkül, egy ember nem él életerő nélkül. Megpróbáltam felállni, de visszaestem. Kevin felsegített és odamentünk a többiek. Valamiről vitatkoztak. A húgom csak hallgatta őket. Amint észrevett a nyakunkba ugrott.

-Végre felkeltél. Ez a három majom veszekszik azóta mióta ide jöttünk.

Nehezemre esett megszólalni.

-M...Miért...veszekednek?

-Azon, hogy Leó miért nem vitt azonnal haza mikor megtalált és még azon, hogy meddig maradunk az emberek között.

Erőltetetten mosolyogtam. A fejemmel a fiúk felé mutattam. Kevin odavitt hozzájuk. Mikor megláttak abbahagyták a veszekedést és rám néztek. Utáltam ha minden szempár szám szegeződik. Mindig is feltűnő jelenség voltam.

-Indulhatunk?

-Még nem. –Oda botorkáltam a fához.

Rátettem a kezem és magamban azt mondtam: Hívlak arc.

Nem történt semmi. Hirtelen hangot hallottam. De úgy látom csak én hallom.

-Vigyázz! Edwárd! Vigyázz Díva!! Siess, menj el innen! Menny haza! Siess!

Itt megszakadt. Ez a fa segít nekem. Most már értem mit akart. Sietnem kell. Szóltam a többieknek és vissza mentünk a suliba. Elkezdtem össze pakolni. De folyton az járt a fejemben amit a fa mondott.