12.fejezet

Látott- Soha- Talán

Az ágyamon fekszem. Kavarognak a fejemben a gondolatok. Egyszer csak felültem lemásztam az ágyról. Csettintettem egyet. Fekete fény vett körül. Egy fekete ruha volt rajtam amit egy kis kabát ölelte át a vállam. Fehér fodor szegélyezte. Egy pártát kötöttem a hajamra és kiengedtem a hajam. Kinyitottam az ajtót és Leó szobája felé vettem az irányt. A folyosót barna falak vették körbe és fekete-fehér kövek burkolták padlóját, amit vérvörös szőnyeg fedett. Elhaladtam Nick lakosztály előtt és hosszasan bámultam az ajtót. Átláttam rajta. Nick a földön feküdt és olvasott valamit. Mikor megláttam mosoly suhant át hófehér arcomon. Elértem Leó szobáját. Neki könnyebb volt észrevennie engem. Mikor éppen, hogy csak odaértem megszólalt:

-Kerülj beljebb.- Hangjában kedvesség csengett.

Beléptem az ajtón. A szoba közepén állt és mélyen meghajolt.

-Hagyd el az udvarias hajlongást. Fontos dolgunk van.

Leó bólintott. Ugyan nem szokott hozzá így beszélek vele, de tudta, hogy a dolgunk fontos a számomra.

-Értettem. Yuhi azt mondta a családi sírdombon vannak eltemetve, a fő szentélyben.

Kézen ragadtam és hozzá bújtam. Leó nem engedte el a kezem csak el lépést hátrább lépett és ő is csettintett. Velem hasonlóan ő is tetőtől-talpig feketében volt. A haja ugyan fehér maradt. Visszalépett és átkarolta a derekam. Elmondott egy bűbájt és a sírkert bejáratában találtuk magunkat. Az ég gyönyörű kék és csak pár felhő úszkált rajta. Bementünk és ahogy egyre beljebb haladtunk minden sírkövet megnéztünk. Még most se engedtem el Leó kezét. Egyszer csak magakadt a szemem egy sírkövön. Kiotokai Leonin. Kiotokai Edwárd jutott eszembe hirtelen.

-MI a baj Díva?- Kérdezte Leó.

A szabad kezemmel rámutattam a sírkőre. Leó észrevette a nevet.

-Edwárd édesapja.- Ennyit mondott és tovább húzott.

Ed apja? Hátat fordítottam Leónak. Felidéztem magamban Ed képét. Eszembe jutott az mikor utoljára találkoztak. Két mondatot beszéltünk összesen, de ezt is búcsúzásnak vettem. A fa szavai is eszembe jutottak, vajon mit akart mondani? Teleholdkor még mindig furcsán érzem magam, miért van rám hatással? Sok kérdésem van amit fel szeretnék tenni, de nincs most erre idő. Leó szorosan mögöttem állt. Megfordultam megsimogattam az arcát. Behunyt szemmel kikerültem és a sírhely felé vettem az irányt. Mikor odaértem, az bejáratra tettem a kezem és kilöktem az ajtót. Beléphettem a családi szentélybe. Egyedien kifaragott szobrok. Minden sírkő tetején a benne fekvő személy kicsinyített mása volt kifaragva. A kupolás tetőn egy festmény volt, ami a jó és a rossz harcát mutatta, ám alul egy fekete ruhába öltözött, a kezében kaszát tartó, csontváz foglalt helyet. Vígan nézte a harcot. Ő volt a legerősebb. A halál a mindkét félre kegyetlenül lesújt. Édesapám és Édesanyám koporsója pont a terem közepén helyezkedett el. Szépen kifaragott ezüstkoporsóban feküdtek. Ezen a két koporsón is ott volt a kifaragott szobor. A szobortól nem messze egy névtábla talált helyet. Amint a személy neve és születésének-halálának időpontja. Megsimogattam a koporsók peremét. Búcsút vettem szüleimtől. Sokáig távolt voltam, de nagyon szerettem őket. A könnyeim záporozni kezdtek. Leó kint várt rám. Nem érezte magát méltónak a belépésre. Ekkor valaki letörölte a könnyeket az arcomról. Felnéztem és hátraléptem egy lépést. Edwárd és a jegyese, Diana. Ed előttem állt és szánalom mutatkozott meg a szemében.

-Kicsi, ártatlan, drága Díva. Alig ismerted őket. Miért hullatod az értékes könnyeidet értük?- megfogta az államat és közelebb hajolt a homlokunk összeért.

Egy legyintéssel elütöttem a kezét és elértem hogy az arcát és messzebb vigye.

-Kicsi, egyetlen Edwárd. Milyen régen nem láttalak. El se tudod hinni mennyire NEM hiányoztál! Igenis ismertem őket! Minek hoztad magaddal Dianát?

Ed csóválta a helyét. Nagyot sóhajtott és vigyorogni kezdett.

-Gondoltam mivel ti még nem ismeritek annyira egymást bemutatlak neki. – A vigyor lehervadt a képéről és elfordította a tekintetét.- Mellesleg az apámat minden évben meglátogatom.

Lenyeltem a torkomat nyomó gombócot. Megfordultam és kifelé vettem az irányt. Utoljára végigsimítottam mindkét koporsót. Kiléptem a kriptából. Intettem egyet Ednek. Megragadtam a fogantyút és behúztam az ajtót. Leó kérdőn nézett. A kripta nem engedi át a varázserőt ezért nem érezhette a jelenlétét. Előre rohantam. Megláttam Edet amint a sírnál térdel, Diana pedig mellette áll. Edwárdot még soha nem látta ilyen szomorúnak. Visszarohantam a kriptához és újra lezártam. Tovább mentünk. Megálltam a domb legmagasabb pontján. A szél belekapott a hajamba. Megkönnyebbültem attól a gondolattól, hogy végre búcsút vettem a szüleimtől. Leó mögém lépett. Rövid fehér haját kócolta a szél. Észrevette Edet és Dianát. Nekidőltem Leonárdnak. A messzi tájat néztük. Megfordultam és szorosan átöleltem. Meglepődött a váratlan fordulattól. Egyik kezét a vállamra helyezte a másikkal a fejemet simogatta. A könnyeim újra folyni kezdtek.

Edwárd felállt a sírtól és meglátott mindet a domb tetején. Látott zokogni, látta mennyire hiányoznak a szüleim. Látott más férfi karjaiban. Látott másodjára ugyan annak a férfinek a karjaiban, aki miatt ott hagytam.

Eltűnt. Ott termett mögöttem.

-Veszed le róla a kezed!!!- Ordította.

Leó felkapta a fejét. Ed lendítette a kezét, Leó ki akarta kerülni, de Ed gyorsabb volt. Soha nem láttam még ilyen szomorúnak, mint amikor a sírnál volt. Soha nem láttam még ilyen dühösnek, mint amiért meglátott Leó karjaiban. Soha nem láttam még ekkora szánalmat a szemében, mint amikor a kriptában sírtam. Soha nem láttam még, hogy ilyen mértékben kimutatta volna az érzéseit, mint most.

Talán tényleg szeret. Talán csak engem szeret. Talán van esélye még a kettőnk kapcsolatának. Talán elvethetjük ezt a háborút. Talán vége lehet a jó és gonosz harcának.

Észbe kaptam. Odarohantam Leó elé és engem ért az ütés. Ed már nem tudta megállítani az öklét. Két métert repültem. Leó letérdelt mellém és a bocsánatomért kezdett esedezni. Csak most jutott eszembe, hogy jövő héten átváltozik. Edwárd csak döbbenten állt és engem nézett. Vérezni kezdett a szám. Odajött és letérdelt mellém. Megsimogatta az arcom és csak eltűnt. A simításnak gyógyító ereje volt. Leó lenyalta a vért a szám széléről. Végül is vámpír- gondoltam magamban.

-Indulhatunk?

-Igen!

Két pillanat múlva már Leó szobájában voltunk. Megköszöntem neki, hogy elkísért. Végigsétáltam a hosszú folyosón egészen Nick szobájáig. Kopogtam. Mikor kinyitottam tekintete meglepettséget mutatott. Beengedett. Sok mindenről beszéltünk. Elköszöntem tőle, mikor már úgy éreztem egyedül akarok lenni. Kisétáltam a nagykapun és az istállóba mentem. Kantárt raktam Ámorra. Felpattantam csupasz hátára és kilovagoltam. Elkezdtem vágtatni és a végén már csak annyit vettem észre, hogy azt se tudom hol vagyok. Egy óriási mezőn, amit szépséges zöld fű borított. Nem messze emelkedett ki egy nagyobb domb. Felügettem a tetejére és csodálatos kilátás volt a környező erdőkre, a temetőre, a templomra és a kastélyra. A nap lemente narancssárgára festette a tájat. Ahogy az égre néztem, a nap utolsó sugarai bevilágították a mostanra már beborult sötétkék felhőket.

Látott már ilyet a világ?

Talán boldog leszek itt...

Soha ne akarok elmenni innen!