13.Fejezet

Nem érdemlem

Lobogott a hajam a szélben. Ámor patáinak dobogása zúg a szélben. Ehhez a vad, eszeveszett vágtához túl kényelmetlen a nyereg. A táj elmosódik a szemem előtt. Odasimultam Ámor hátára és még gyorsabban szeltük át a mező végtelenét. Panka elő se merte dugni az orrát a nyeregtáskából. Néha halkan makogott egy kicsit, de valahogy olyan érzésem volt, ő is élvezi ezt az egészet. Ámor pedig tajtékzott az izzadságtól, de mégis olyan szélsebesen vágtatott mint, még életében soha. Én is felszabadultam egy kicsit.

Leó három napja változott át. Mikor másnap, késő délután felébredt, mi lenn a hallban beszélgettünk. Leült közénk és komoly hangon megszólalt:

-Hamarosan el kell indulnom. Idén tartják meg a tízévente megrendezett Vámpírok éjszakáját. -Kis szünetet tartott. -Ez egy olyan összejövetel, ahol a vámpírok rég látott barátaiknak, elmesélhetik az elmúlt tíz év történéseit. Ott laknak, amíg meg nem érkezik az utolsó vámpír is, aki elindult oda. Mikor mindenki megérkezett, elkezdődik ez 1 hétig tartó (10- hajnalig) vámpírok éjszakáját. –Mondta.

Mindenki értetlenül nézett. Végül én szólaltam meg.

-Akkor meddig leszel távol?- Kérdeztem nyugtalanságomat leplezve.

Gondolkodott egy-két percig.

-Egy-két hónap. Lehet több vagy kevesebb.

Bólintottam. Felálltam és a szobámba mentem átöltözni és néhány dolgot összepakolni. Eldöntöttem, addig nem jövök haza ameddig ő. Mondjuk, tudtam kb. két hétig leszek távol. A táskába raktam némi ételt és három palack vizet. Beleraktam Pankát és már mentem is. Kirohantam Sorához adtam neki vizet és megmondtam neki, ha akar, utánunk jöhet. Felnyergeltem Ámort és már indultam is.

Már azt se tudom hol járok. Talán már a határ közelében vagy talán már át is léptem volna? Ki tudja.

Sétára váltottam. Mikor eljöttem nem látta senki, Leó is még aznap éppen sötétedéskor elindult. A többiek már biztosan aggódnak, de nem érdekel. Olyan érzésem van, mintha figyelnének. Hátra-hátra nézegettem, de nem láttam semmit.

Sok minden kavargott a fejemben:

Edwárd hirtelen felbukkanásai, Leó távozása, a holdra való furcsa reagálásaim.

Ma lesz telehold. Belemélyedtem a gondolataimba. Halk reccsenést hallottam és mindjárt hátra kaptam a fejem és ezzel Ámor is megfordult.

-Ki van ott? Lépjen elő!

Egy szőke, hosszú hajú, smaragdzöld szemű férfi lépett elő a bokrok mögül.

Edwárd az!

-Mit keresel itt????- vetettem oda neki.

-Szia. Bocsy amiért megütöttelek, mint láthattad nem neked szántam. –Gúnyos mosoly suhant át az arcán.

Fintorogtam.

-Igen, láttam. De azt is, hogy majd meg öl a féltékenység..... –Kinyújtottam rá a nyelvem és leszálltam a nyeregből.

Megpaskoltam Ámort, aki azonnal megfordult, hagyta, hogy Panka kimásszon a nyeregtáskából és elügetett legelni.

-Na válaszolnál? Mit keresel is már megint?-Kérdeztem.

A mosoly, ami eddig gyönyörű arcán díszelgett most megfagyott. Komoran rám meredt.

-Csak úgy ide jöttem. Talán probléma?-Gondolkodó arcot vágtam.

-Ha nem engem zaklatsz akkor nem. Egyedül akarok lenni.

Meghökkent. Azt hitte, majd neki esem és elküldöm melegebb éghajlatra.

Tett egy lépést előre. Tétovázott.

-Mi a baj Díva? Mi elől menekülsz, ilyen eszeveszetten?-Némi ijedséget láttam a smaragd zöld szemeiben.

Hirtelen elöntött a harag. Tudtam, hogy csak vigyázni akar rám, de nem tudtam irányítani. Azt is tudtam, hogy igaza van, menekülök! De mi elől?

Kétlem, hogy a holdtól, bár most, hogy közeleg ez éj, elöntötte a szívem a félelem.

De mégis, hogy jön ő ahhoz, hogy ilyeneket kérdezzen?

Megfordultam. A hajam ostorként csapott hátra. Ámor már ott is termett mögöttem. Felpattantam a hátára és hátra se fordulva intettem egyet. Vágtára fogtam Ámort. Edwárdot meglepte a haragom.

-Szia.–Mondtam, de biztos nem voltam benne biztos, hogy hallotta.

Esteledik. Hamarosan tábort kell vernem valahol.

Edwárd összezavart. Ezek a gyengéd, együtt érző szavak.... elgondolkodtatnak.

-Hazamegyek!- Megfordítottam Ámort, de hirtelen felkapta a fejét és sunyítani kezdett.

-Mi a baj öregfiú?- Meglepődtem, amikor rám se hederítve hátrálni kezdett.

Reccsenést hallatszott a közelből.

Egy dühös grizzly medve száguldott felém. Ámor villámgyorsan megpördült és vágtázni kezdett. Kishijján ledobott a nyeregből. Simán elküldhettem volna, ha nem ijed meg ennyire. A medve egyre jobban lemaradt, aztán - mint mikor az autón megnyomják a nitrót– kilőtt. Előttünk termett és elüvöltötte magát.

Éppen egy védekező varázslaton gondolkodtam, amikor az eddig ágaskodó medve megdermedt. Kizökkentett a gondolkodásból. Értetlenül néztem a felbőszült támadómra. Ekkor - a nem is olyan messziről- hatalmas üvöltést lehetett hallani. Felnéztem és egy hatalmas és büszkeségtől sugárzó fekete pikkelyes európai sárkány csapott le a medvére. Ledöntötte a lábáról aztán egyszer csak egybe lenyelte. Vártam, hogy lecsapjon rám vagy Ámor eszeveszett vágtába kezdjen. De legnagyobb meglepetésemre nem történt semmi. A sárkány először felemelkedett és szemügyre vett, majd lassan felém indult. A feje egy karnyújtásnyira volt tőle. A lábam remegett a félelemtől. Nem tudom melyik varázsige lehet hatással egy sárkányra. Leesett az állam, mikor hatalmas nyelvével megnyalt.

Jobban szemügyre vettem a sárkányt és az leesett.

-SORAA!!!!- Kiáltottam boldogan.

Üdvözlésképpen morgott egyet. Ámor vidám nyerítéssel üdvözölte megmentőnket. Hangosan felsóhajtottam. Elég ennyi kalandból egy ideig.

-Menjünk végre haza! Persze csak reggel.- Mosolyogtam.

Leszálltam a nyeregből. Csettintettem és a nyeregtáska hamar kiürült. A tábor állt, a vacsi kész és a hálózsákom is hívogat már nagyon. A telehold most is bizsergést kelt bennem, de miért? Olyan mintha valami ki akarna törni belőlem. De mi? Leültem egy kicsit gondolkodni.

Reggel...

Összeszedtem magam és indultunk is. Egyenesen haza tartottunk, így összesen 2 napba telt mire megláttam a vár vékony körvonalát. Felsóhajtottam.

Újabb két napba tartott mire haza értem. Bevittem Ámort az istállóba és lecsutakoltam. Bevezettem a boxába és adtam neki szénát és vizet. Ziza a vállamra mászott és elköszöntünk Sorától.

Ott álltam a hatalmas ajtó előtt. Mély levegőt vettem és belöktem az ajtó egyik szárnyát. Nick éppen a lépcsőn lépdelt felfelé. Megfordult és csodálkozó tekintettel rám nézett.

-Még nincs itthon, vissza is fordulhatsz. –Azzal hátat fordítva nekem elindult felfelé.

Egy lépést előre léptem. A csizmám talpa hangosan kopogott a gyönyörű kövön.

-Nem miatta vagyok itt!- Kiáltottam, de akkor elbizonytalanodtam- Nick... én...- Fél fordulatot tett.

A vett egy mély levegőt, hogy levezesse a most feltörő dühöt.

-Hát akkor miért?- Kiáltott rám flegma stílusban.

Nem bírta tovább felrohant a lépcsőn. Ahogy rohant a szívem összeszorult.

Miért vagyok ilyen naiv? Miért hiszem, hogy a világ körülöttem forog?! Miért nem tudok választani? Miért szeretnek engem ezek a kedves emberek? Miért szeretnek egy ilyen kőszívű szörnyet?

Egyet tudok! Ami nem más, mint az, hogy nem érdemlem meg őket!!!!