14.Fejezet

Verseny

Rájöttem, hogy csak teher vagyok mindenkinek. Egy táskába beleraktam néhány fontos dolgot. Ekkor benyitott a szobalányom, Arin.

-Díva úrnő- Már ezerszer elmondtam neki, hogy csak simán Díva, de nem hallgat rám.- Meghoztam a friss lepedőt.

Mikor meglátta a táskát a kezembe kérdőn felvonta a szemöldökét. Sietve ideszaladt hozzám, gesztenyebarna haja csak úgy repült utána. Kivette a kezemből táskát.

-Úrnőm hová készül? Csak két hete jött meg.

-A másik világba.- Feleltem kurtán.

Kivettem a kezéből a táskám és tovább pakoltam. Mikor elkészültem ebédidő lett. Lerohantam Yuhihoz és a többiekhez az ebédlőbe.

Mikor beljebb jöttem Yuhi és Kevin lecsaptak rám. Először kioktattak, hogy tudom-e milyen veszélyes a birtok. Aztán, hogy ne merjek még egyszer ilyet tenni! Végül pedig, kikérdeztek az eseményektől. Hosszú nap volt. Nick elő se dugta a képét egész nap.

Azóta két hét telt el. Nick kerül, Yuhi és én sokat vagyunk együtt, de látom rajta amint azt kívánja: Bárcsak az egész napot Kevinnel tölthetné! Ezért többnyire elküldöm. Végül az utóbbi napokban mindenki visszatért a rendes kerékvágásba. Nick többet beszélt, de Yuhi nem volt annyit velem. Tehernek érzetem magam. Jobb lett volna haza se jönni.

Mikor befejeztem, már rohantam is fel. Kevinnek ez szemet is szúrt.

-Díva... nem maradsz még itt a társaságunkban egy kicsit? Vagy már ennyire unod a képünket?- Nevetett.

-Nem, dehogy. Csak dolgom van.- Nem vártam meg a választ. Gyors rápillantottam Arinra, aki aggódóan nézett rám. Elkaptam a pillantásomat és már rohantam is.

Megfürödtem, választottam néhány megfelelőnek mondható ruhát és elvégeztem az utolsó simításokat is. Szinte repültem a táskámért. A hátamra vettem és már nyitottam is az átjárót.

Eközben az ebédlőben még beszélgettek a többiek. Yuhi egyszer csak felkapja a tekintetét és felugrott a székről.

-Megint elmegy!

Nick nem nagyon értette, miről van szó, de Kevin csak bólintott aztán megkérdezte:

-Megpróbáljuk megállítani?- Nicknek még mindig fogalma sem volt miről is van szó. Aztán jobban figyelni kezdett és meghallotta a kapu morajlását.

Felugrott és már rohant is az emelet felé, visszakiáltotta.

-Meg!- Kettesével szedte a lépcsőfokokat.

Arin kétségbeesetten rohant utána. A ruháját felemelve kiabált utána.

-Nick úrfi. Kérem, hagyja elmenni! Kérem...- Zokogott.

Kevin felugrott és elkapta mielőtt a lábai összecsuklottak volna. Nick rá se hederítve rohant, de elkésett. Mikor a szobámba ért, már csak a kapu volt ott, ami két pillanat múlva becsukódott. Arin tovább zokogott. Eltolta Kevin támogató kezét és rohanni kezdett. Ki a kastélyból. A hosszú macskaköves úton - ami kettéválasztotta a kertet- rohant végig. Észre se vette a szembe jövő alakot. Csak akkor vett tudomást róla, mikor egyenesen neki rohant. Mikor felpillantott egy igen helyes, fehérhajú férfit látott, tetőtől talpig feketében.

Leonárd!

Elakadt a szava. A könnyek még így is folytak, peregtek le az arcón. Leonárd kedves, mosolygó arccal lehajolt hozzá, de a szeme továbbra is szigorú és kegyetlen maradt.

-Mi a baj Arin?- Kérdezte lágyan.

Arin szipogott párat és dadogva elmesélte neki az egész történetet, onnan kezdve, hogy elmentem jó két hónapra egy szó nélkül és azzal befejezve, hogy épp most léptem le megint. Leó arcáról folyamatosan fagyott le a mosoly. Mikor Arin befejezte a beszédet, Leó kikerülte és nagy lendülettel futni kezdett a bejárat felé, ahol már várták a többiek. Yuhi kicsit aggódott, Kevin kissé elkeseredettnek tűnt ellenben Nick fortyogott a haragtól.

-Miért nem értesítettetek?- Ordított Leó.

Yuhi berohant, Kevin utána. Csak Nick maradt. Leó szóra se méltatta a haragos férfit. Egy gyenge ujjmozdulattal nyitott egy új kaput. Belépett, de szeme sarkából látta, hogy Nick is meglendül, hogy Leó után belépjen. Jashon befordult az egyik folyosón és a bejáratnál meg sem állva beugrott a kapuba.

Már megint annál a titokzatos fánál vagyok. Sóhajtok. Na most mit tegyek? Elgondolkodtam és már csak azt vettem észre, hogy futok. A házak cserepei néhol csúszósak, de nem érdekel. Házról házra ugrálva távolodom a beszélő fától. Ekkor a semmiből feltűnik egy kapu. Kilépők után becsukódik. Végül hat szempár szegeződik rám. Az egyik szőke és zilált volt. A másik Barna hajú és igen haragos. A harmadik pedig fehérhajú és hirtelen jött boldoggal nézett rám. Jashon, Nick és..., nem hiszem el. Leó. Pont akkor kellett hazatérnie mikor én elmegyek? Ekkora mázlit!- Gondoltam magamban. Azon nyomban haza is visznek. A bal szemem sarkából látom, hogy egy másik fényes ablak nyílik mögöttem. Hátrakapom a fejem és Diana torz fejét látom. Nem tudom mi történhetett vele, de nagyon ramatyul néz ki. Utána Szafira kissé hiányos öltözetben –éppen, hogy csak takart valami- végül Edwárd szikrázó szemmel. Szafira kiszúrt minket. Felszisszent és morgott valamit az orra alatt. Edwárd és Diana felénk kapták a fejüket. Diana fájdalmasan hőkölt hátra- a mellettem lévő Leó felmordult. Szafira közelebb lépett és Jashon is ugyanígy tett. Edwárd mosolygott felém.

-Dív, régen láttalak. Egy hete tiszteltél meg újra társaságoddal az erdőben...-Nem tudta befejezni, mert támadó helyzetbe helyezkedtem el.- Na mindegy. Ti is a különös lélekenergia miatt jöttetek?

Értetlenül néztem rá.

-Milyen lélekenergia?

Látszott rajta a zavarodottság. Nem nagyon értette, miért vagyok itt, ha nem vettük észre a különös lelket. Végül úgy döntött megkérdezi.

-Akkor miért vagytok itt?

-Hát...-Nick a szavamba vágott.

-Megszökött! Utána jöttünk. De mikor átléptünk nekünk is feltűnt ez a lélekenergia mennyiség. Túl sok egy ember számára.

Edwárdot lesokkolta a megszökött szó. Hirtelen megértette miért voltam akkor ott az erdőben. Ismerős mosoly húzta szép száját, ami oly sokszor csókolt régen.

Ki kellett vernem ezt a baromságot a fejemből. Inkább a lélekenergiára összpontosítottam. Úgy egy kilométerre innen... nem tudtam befejezni az elemzését, mert valami megragadott és rohanni kezdett velem. Az ismerős illat elkábított. Oly rég nem éreztem már, hogy elfeledkeztem róla, már elváltunk és a visszaút szörnyű lenne. Utoljára a nevemet hallottam, de arra se reagáltam. Szélsebesen száguldottunk. Nem követett senki, ebben biztos vagyok. Hosszú másodperceke töltöttem kábultan.

Akkor tértem magamhoz mikor megálltunk. Letett, de nem engedett el. Felnéztem rá. Hosszú szőke haja a vállára omlott és néha meg-meglibbent az esti szélben. Smaragdzöld szeme világított. Arcán még mindig ott volt az a mosoly, ami előbb szaladt végig az arcán.

-Tudtam, hogy hiányoztam neked!- Meglepetésemre semmi gúny nem volt a hangjába. –Nehéz ha az ellenségedbe vagy szerelmes, igaz?- Ezt olyan szomorúan mondta, olyan érzésem volt mintha ezer jégszilánk fúródott volna a szívembe.

Bólintottam, ez olyan, mintha elismerem volna a legelső kijelentését. De ha egyszer igaz...

Nem válaszolt. Elengedett és a felnézett a sötétkék égre, a világító csillagokra és a teleholdra.

-Versenyezzünk! Ha te nyersz, kérhetsz tőlem bármit, de ha én nyerek vissza jössz hozzám!- A hangja nem tűrt ellenvetést .- Most!!!

Mind a ketten meglendültünk...

Elkezdődött a verseny!