16.fejezet

Irány:Ausztria

Reggel az ágyamban ébredtem. Nem emlékszem, hogy kerültem oda. Felsóhajtottam. Mikor körülnéztem a szobában, megláttam Zoét, az egyik sarokban ücsörgött és egyenesen a szemembe nézett.

-Jó reggelt!- A hangja alig hallatszott.

Felültem.

-Neked is. Hát... gondolom magyarázattal tartozom.- Kezdtem.

Egyszerre sóhajtottunk, ez elég viccesnek találtuk. Felnevettünk mind a ketten. Az én részemről elég erőltetettnek tűnhetett. Végül megszólalt.

-Nem kell, Leonárd már mindent elmesélt- Itt kis szünetet tartott, fájdalmas lehet vissza emlékezni rá- Az elejétől a végéig.

Bólintottam.

Kopogtak az ajtón. Mind a ketten az ajtó felé kaptuk a fejünket. Leó, hosszá barna hajjal és vörös szemmel, mellette pedig Nick. Mind a ketten mosolyogtak, eddigi tudomásom szerint, nincsenek oda egymásért. Leó odalépett Zoéhoz és kezet nyújtott, hogy felsegítse. Ő elfogadta és felállt. Most esélyem nyílt rá, hogy jobban megnézzem. Tegnap este nem nyílt rá sok alkalom.

Hosszú lábai, lapos hasa, szép, kissé gömbölyded arca természetes szépséget adtak neki. A szemei nagyok és pirosak voltak, talán a tűz jelképe. Haja, úgy hátközépig ért, vörös tincsei szanaszét álltak. Nick elismerő pillantással méregette. Felhúztam ez egyik szemöldököm, kérdőn néztem rá. Ő elkapta a pillantásom és elfordította a tekintetét. Kitakartam magam és a lábamat lelógattam az ágyról. Ásítottam egy nagyot. Nem sokat aludtam tegnap éjjel, mindig azon törtem a fejem, mi legyen a következő lépés.

-Díva!- Szólított, vagy századjára a nevemen Leó, mire feleszméltem.- Min gondolkodsz?- Odajött, majd leült mellém.

Ásítottam. –Semmi különös. Csak, hogy mit csináljunk most...- Megint elkalandoztam.

Megrázott. Ránéztem, mivel magasabb volt nálam, a szája a szememmel egy vonalba került. Eszembe jutott a tegnap esti csókunk. Elvörösödve kaptam el a fejem onnan. Mindenki értetlenül bámult. Felsóhajtottam.

-Egyedül akarok lenni... Majd később találkozunk Zoé. Rendben?

Bólintott és a fiúk után ment. Leó ment ki utoljára, még mondani akart valamit. Elvigyorodott.

-Tegnap este hamar elaludtál.- Visszatartotta a nevetést.

Grimaszoltam és felálltam. Felöltöztem.

Kint voltam az istállóban. Megettem a Ámort. Mikor végeztem elindultam sétálni. Beértem az erdőbe, körülnéztem. A madarak énekeltek, a leveleket fújta a friss tavaszi szellő. Tovább sétáltam. Meg kell tennem... nem kérni akarok valamit, de kérdeznem kell tőle valamit.

-Edwárd!- Először csak suttogtam. Végül már kiabáltam a nevét. –Edwárd! – Remélem senki nem hallja meg, hogy kiabálok.

Eltelt egy, kettő... tíz... húsz perc. Nem jön. Hát erről ennyit! Pedig a szavát adta, és nem jött el. Szidom magamba, miközben tovább sétálok.

Nem messze tőlem, megrezzen egy bokor. Felugrom az egyik fára és leülök a legalsó ágára. Figyelem a bokrot. Egy férfi lép ki mögüle.

-Jashon!- Kiálltok fel.- Mit keresel itt?

Rám néz. Tekintete a semmibe révedt. Zavartan pislogott, mintha fogalma se lenne mit keres itt. Egyszer csak leguggolt és támadó helyzetbe helyezkedett. A fa mögül, amin ültem egy másik férfi lépett ki. Edwárd volt. Na, jó időzítés!- Gondoltan.

-Nyugalom Jashon.- Mondta neki.- Díva hívott, igaz?- Rám nézett.

Én zavartam bámultam Jashont, de bólintottam. Leugrottam a faágról és közelebb léptem hozzá. Jashon engem nézett. Mi baja van? Miért ilyen fura? A bokrok között észrevettem Zoét és Nickket. Nevetgéltek, mikor észrevettek mindet intettek. Nick hirtelen észrevette Edwárdot, és neki ugrott. Egy másodperc töredéke alatt megragadtam a csuklóját és visszarántottam az eredeti helyére. Elesett mikor földet ért. Zavartan nézett körbe, Zoé Felsegítette. Mindenki engem bámult. Na, már csak Leó hiányzik!- Gondoltam és várakozón körbenéztem, melyik bokor mögül lép ki.

-Remélem engem keresel...- Jött egy válasz az egyik fa tetejéről.

Mind felnéztünk és ott állt a fa legutolsó vastag ágán, ami kibírja a súlyát. Leugrott, pont mellém érkezett.

Fölmordultam.

-Mióta követsz?- A hajam szinte égnek állt a haragtól.

Gondolkodó arcot vágott. – Mióta kiléptél az istállóból. Gyanús volt az a megjegyzésed, hogy egyedül akarsz lenni.- A szeme mélyén mérhetetlen mennyiségű harag csillogott.

Felsóhajtottam. Odamentem Edwárdhoz, aki várakozó arcot vágott.

-Menjünk, beszélnem kell veled!- Mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

Némán követett. A többiek utánunk néztek, gondolom. Nem fordultam meg megnézni...

Mikor úgy gondoltam megfelelő távolságra voltunk a nem kívánt találkozási ponttól, felugrottam az egyik fára.

-Nem jöttél!- Mondtam.

Felnézett rám. Körbenézett majd követett a fára. Egy méterre tőlem ért a faágra és leült. Némán nézett engem. Pár perc elteltével felsóhajtott.

-Itt vagyok!- Valahogy olyan zavartan tűnt. Suttogva folytatta.- Azt hittem, meg akarsz öletni...

Nem nézett a szemembe, de még csak rám se. A tekintete igazából nem is nézett semerre. Én se tudtam mit mondjak. Végül csak megszólaltam.

-Nem azért hívtalak, és nem is azért, hogy kérjek tőled valamit, hanem, hogy kérdezzek...

Rám nézett, egyenesen a szemembe. Eltűnt belőle a félelem, kétkedés váltotta fel. Kérdőn nézett rám. Nem értette mit akarok kérdezni.

-Hallgatlak!- Mondta.

Mély levegőt vettem és kifújtam. Belenéztem a smaragdzöld szemekbe és visszaemlékeztem, arra a napra mikor elaludt a vállamon. Kis mosoly suhant át az arcomon. Értetlenül nézett rám. Na, vágjunk bele!- Gondoltam.

-Mi lesz a következő lépés?- Nem köntörfalaztam, hanem belevágtam a közepébe.

Megdöbbent. Aztán gunyoros mosoly jelent meg az arcán.

-Miről beszélsz Dív? Kifejtenéd?- A mosolya még szélesebb lett mikor meglátta az arckifejezésem.

Nyugalom, nyugalom, nyugalom...

Behunytam a szemem és elszámoltam ötig. Mindig utáltam az értetlenkedést! Mit nem lehetett ebben érteni? Kinyitottam a szeme és ugyan az arcom rezzenetlen maradt, a szememben a düh felizzott.

-Tudod miről beszélek!- A hangom nyugodt maradt. –Ne játszd a hülyét, kérlek!- Forgatta a szemét.

Sóhajtott. Smaragdzöld szeme csillogott, a szája kedves mosolyra váltott és a tartása is ellazult. Felnevetett.

- Huh, Díva. Veled se lehet viccelni, mi?- Haragos pillantást vetettem rá. –Fogalmam sincs. Járom a világot... kutatok. De miért kérdezed?- Megráztam a fejem. Hát folytatta.- Jut eszembe, Svájcból rángattál el... ne csodálkozz, hogy késtem egy kicsit!- Megfejthetetlen pillantása a semmibe meredt.

-Mi történt Svájcba?

-Semmi!- Vágta rá azonnal.

Döbbenten meredtem rá. Tovább beszélgettük. Eltértünk a témától, sokat nevettünk, felidéztük, milyen volt régen. Mikor megpillantottam a naplementét, elakadt a szavam. Ő is meglepettnek látszott. Most kaptam észbe... elfelejtettem!

-Tényleg fogalmad sincs róla hol a következő elem?

Gondolkodott.

-Most, hogy mondod tegnap Ausztriába jártam... fura légkör lengte körben az egyik iskolát. Ott kéne elkezdeni a keresést, legalábbis én ott fogom.- Körbenézett.- Na, nekem mennem kell.- Meghajolt.- Remélem minél előbb találkozunk.- Rám kacsintott és eltűnt.

Leugrottam a fáról. Valaki elkapott. Ijedten néztem fel, ekkor megpillantottam Leót, aki mosolygott.

-Mióta vagy itt?

-Hát... mióta otthagytál minket. Ne mond, hogy nem vettél észre. Elég unalmas ez a csákó...- Elvigyorodott.

Ujjaimmal elkezdtem játszani egy hosszú, barna tinccsel. A karjaiban vitt vissza a kastélyba. Mindenki ledöbbent rajta. Csak ekkor jutott el az agyamig, hogy nézhetünk ki. Egy emberé vált vámpír –nagyon dögös vámpír- karjaiban, a sötétség hercegnőjével, aki lelépett a főellenségével dumálni. Lerakott. Megvacsoráztunk és felmentem a szobámba. Bezártam az ajtót és idevarázsoltam egy térképet, tollat, vonalzót és füzetet. Hajnali egyig tervezgettem. Mikor már hulla fáradtan pakolni kezdtem, valaki kopogott. Kinyitottam az ajtót. Zoé és Leó állt előttem. Értetlenül bámultam a komor arcukra.

-Mit tehetek értetek?

Bejöttek a szobába és leültek. Leó magához húzott és megdöbbenésemre az ölébe ültetett.

-Zoé megakar ismerni téged és ezt az egészet. Szeretne a barátnőd lenni, ha esélyt adsz rá.- Mondta nekem Leó. Kérdőn néztem Zoéra, aki bólintott.

Felálltam és megöleltem Zoét. Felnevettem. Táncolna akartam. Ilyen lökött is csak én lehetek, hajnali egykor táncolni akar, mikor hulla fáradt. Legnagyobb meglepetésemre Zoé megelőzött. Odament a régi szobámból hozott hifihez és bekapcsolta.

-Te gondolatolvasó vagy!- Kiáltottam.

Sokáig táncoltunk. Leó kicsit nehezebben oldódott fel, de úgy fél óra után neki is sikerült.

Reggel elkezdjük az edzést. Utána pedig irány Ausztria.