Baktat az Ősz vén, poros csizmájában, 
Nem tudom merre tart oly sebesen, oly fürgén. 
A Tél üldözi nagy lomha léptekkel, fejét szegve büszkén, 
De egyet bizton állíthatok, beragadt saját csapdájába. 

Más is nevet, nem csak a forró lelkű Nyár, 
Tavasz anyó vele kacag, hangjától zeng az erdő. 
Egy férfi szalad át a tisztáson, kezében fekete kendő. 
S mindenki csak mutogat az Őszre, hisz az ő szava az elmúlás.