Nem ismertem sosem igazán jól Terezát. Illetve, ez így nem teljesen igaz.

      Emlékszem még, amikor először találkoztunk ramatyul nézett ki, de iszonyat erő és kitartás sugárzott a szeméből, ugyanakkor félelmetesen nagy makacssággal próbálta ellátni magát. Merthogy vérzett. Rendesen taszigálta a hajnal az éjjelt, hogy múljon már el, mert ő jönne, és én csak aludni nem tudtam, pedig Isten úgyse, én akartam! Szóval épp sétáltam az amúgy is kedvelt napszakomban, és egy halk szusszanást hallottam, meg, hogy egy sötét paca - a többi közt - egy sikátor bejáratánál megremeg. Szemetesláda volt, amögött láttam megmoccanni valamit, amint a szuszogás után odakaptam a fejem. Nem féltem igazán, és nem is értem még most sem, mért. Csak lassan elindultam felé. Nem vártam semmit, csupán kíváncsi voltam. Mire pár lépés múlva másfél méterre közelítettem meg, egész pimasz pillantással mért végig, és egy mosoly futott végig lágynak tűnő ajkain. Álltam a tekintetét, bár nem mértem végig, csupán a szemét fürkésztem. Rideg, mint az acél, lágy, mint a hőségtől megppuhult alumínium, hűvös, mint az ezüst, és mégis olyan magávalragadó. Nos, ez a pillanat sem tartott örökké, mint az álltalános.

  -  Mit akarsz?  - Jött egy nyers kérdés, és ekkor hűltem el igazán. Karcsúnak mutatta a holdfény a már vörös horizontal vetekedve, ám a szavai valahogy mások voltak. Egyértelműen felségrendekkel jobb volt nálam - amely külömbséget végig megtartott. - Érdekelt, már kifelyezetten kíváncsi volam, és elhatároztam, hogy megmakacsolom magam, ha kell.

  -  Segíteni.  - Jelentettem ki, de ez persze némi pontosítást igényelt, amire nem várt sokáig. Furcsa, most, visszaemlékezve már úgy rémlik, mintha tudta volna, hogy érdekel, hogy igenis lyukad az oldalam.

  -  De... de persze kíváncsi is vagyok...  - Jöttek volna a kérdéseim, de félbeszakított egy mozdulattal: jobb mutatóujját ajkai elé emelte, intett, hogy menjünk. Legalábbis erre következtettem, ugyanis feltápászkodott és elindult abba az irányba, amerre  én tartottam eredetileg. Nyilvánvalóan fájt a keze, amiből szivárgott a vér és lusta cseppekben simítottak végig rajta, egészen ujjai hegyéig. Azokat természetesen, egymást összevárva, némán hagyták el.

  -  Aggódom.  - Jelentettem ki, majd utánnasiettem, és öt lépéssel sikeresen beértem. Nem ment gyorsan, de nem is aprózta el. Ugyan foggalma sem volt, merre megyünk, mégis magabisztos volt, és ez tetszett.

      Onnan már nem laktam messze, egy apró, alig huszonöt négyzetméteres, egyszobás lakásban. Szerencsére, mert mire elindultunk a másodikra, az első lépcsőfoknál megremegett egy kissé. Próbálta leplezni, de nyilvánvaló volt: szenved. Én meg segíteni akartam, és mi sem természetesebb, válaszokat. Ha nem is viszem velük sokra. Mire felértünk, már rendesen zilált, ami - az alkatából ítélve - nem megszokott tőle ötvenegy lépcsőfok okán. Felnyomtam a lámpát, ledobtam a cipőimet, és intettem, hogy jöjjön be nyugodtan. Hozzám hasonlóan levette lábbeliét, és nekidőlt a falnak, mielőtt még hasraesett volna a saját lábaiban. Összeszorított fogakkal bírta még vagy fél percig, amíg én vizet hoztam neki. Nagyon megijedtem, mondhatom. Kitört rajtam a pánik, azonnal odarohantam hozzá, a vizet a konyhapultra rakva. Átkaroltam a derekát, és leültettem, majd elfektettem a kanapén. Nem szólt semmit, csak meredt rám, és hitetlenkedést láttam elnyomni azokban az árulkodó szemeiben, amik első pillantástól megigéztek. Odavittem neki egy pohár vizet, és azonnal lehuzattam vele. Megvártam, amíg egy hálás morranás mellékletében megissza mind, és felegyenesedik. Gyöngyözött a homloka, és még mindíg vérzett a bal keze. Gyengéden megérintettem a bal vállát, és lassan lefelé húztam a kezem, hogy megtaláljam a sebét, na meg, hogy fokozatosan növekedjen az általam növelt kín. Már tudom, ha kérdezem se tudott volna válaszolni. Néma szájnyitással jelezte, hogy elértem a sebhez, bár felesleges volt, a felsője teljesen átázott. Előkaptam a zsebemből egy elsősegélyes dobozból való - egyébként meg kinyitható - ollót, és egy bíztató tekintet kíséretében a seb felett vagy öt centivel levágtam a ruhája bal ujját. A szeb annyira nem volt mély, inkább surlódás, de csúnyán nézett ki. Előkaptam a kanapé alatti acéldobozt, amin vörös kereszt díszelgett. Kitisztítottam a sérülést, ami meglehetősen fájhatott, de Tereza méltósággal viselte és bírta, ami csak csodálatosabbá tette a szememben. Raktam rá egykis sebfertőtlenító,- és összehúzó krémet, majd kis idő után bekötöttem, de csak lazán, hogy levegőzhessen. Tereza csak mosolygott, mint a legtöbbször, de mindíg másképp. Most inkább hálásra hajlott ez a gesztus. Most néztem végig először rajta. Valami furcsa szövetnadrágot hordott, egy fekete pamutpulcsit, és egy pár iszonyatosan érdekes színű zoknit -mintha fatális tévedés gyanánt egy csomó színt kevertek volna össze, amikor a gyapjút színezték-. Furcsa, szürkészöld színben ponpázott, és őszintén majdnem elnevettem magam rajta. Nem hittem volna, ezt tényleg nem.

  -  Hogyan sérültél meg? Egyáltalán hogyan kerülsz ide?  - Érdeklődtem, miközben újabb pohár vízért indultam - ekkora vérveszteségnél ugyanis ha pótolni nem lehet, hígitani kell - és próbáltam visszautasítható, na meg a legkevésbé tolakódó hangnemet megütni.

  - Gyere, ülj le mellém, elmesélem.  - Magamellé invitált, én pedig engedelmesen követtem szavait, közben átnyújtottam neki az italt, amit készségesen elfogadott.