2.fejezet: Vámpír
2011.08.02. 16:08
2.fejezet
Vámpír
Hol is kezdjem? Hm… talán ott, hogy az se gond, ha te is tudod. Vámpír vagyok. Igen… de nem egy vérszívó szörnyeteg, aki fél a fokhagymától és a szentelt víztől, meg a feszülettől, de nem ám! Vérszívó csoda, akinek még a nap se árt. Na kitalálod miért? Mert csak félig vagyok vámpír… de mi a másik fele? Hát mondjuk úgy, örök ellenségem. Egy vérfarkas, jó mi? Farkas formám van, de nem változom át teliholdkor, azt csak a telivérek teszik. Hogy hogyan kerültem oda ahol vagyok? Jó kérdés… sajna lemaradtam egy kicsit a modern technológiával, úgyhogy most gimis évemet tengetem! Méghozzá egy kollégiumban, ahol ember szobatársam van. De aki azt hiszi egyedüli vámpír vagyok ott, nagyon téved… de erről beszélek később. Mondjuk azon is csodálkoznék, ha valaki emberfia rájönne, hogy egy ragadozó társaságában van. Akinek az érzékszerei élesebbek, azok összerezzentek a jelenlétemben. Libabőrösek lettek.
A kedves drága szobatáram nem más, mit a legjobb barátnőm, Seila. Gyerekkorunk óta barátok vagyunk. Mindent tudok róla, és ő azt hitte, ő is mindent tud róla. Azzal, hogy megtudta mi vagyok, a tudása tényleg teljessé vált. Hogy honnan tudta meg? Elmondom.
Még ez év elején.
Az ajkaink minduntalan a másikhoz simultak. Egyik karja a hátamat fogta, egyre jobban magához préselve. Másik pedig a derekamról a fenekemre csúszott.
Nem tudtam tovább visszatartani magam. Agyaraim megnyúltam. Nyelvemet végighúztam a selymes bőrén, majd megcsókoltam a nyakát. A vágy a hatalmába kerített! Az egyik kezem még mindig a nyakát fogta, azonban a másik leindult és megállapodott a derekánál.
Felnyögött az izgalomtól, és mintha csak erre vártam volna, az agyaraim belemélyedtek a puha, bársonyos bőrébe.
- Benn vagy Mína? - Nem jött válasz ezért benyitott.
A kezem a srác derekát fogta, a szám körülölelte a nyaki ütőerét és a fogam megsebezte. Ahogy nagy kortyokban ittam az éltető nedűt, egyszer csak Seila megjelent az ajtóban. Szeme elkerekedett a döbbenettől. Sötét érzelmek futottak át az elméjén. Kezét a szája elé kapta. Két pillanat múlva eszméletét vesztette és összeesett. A srác kicsúszott a kezemből és csak álltam ott bambán. Hogy-hogy nem hallottam, hogy bejött?
Hogy az istenit! Mér nem hallottam?! Most meg törölhetem ki az emlékeit… fúj. Utálok mások agyában turkálni. Undorító.
Seila felnyögött és szép lassan felült. A szeme abban a pillanatban megtelt könnyel és felzokogott. Gyerekkorunk óta legjobb barátnők vagyunk. Kai- a srác, akiből nem ma ittam először- felállt és kisétált az ajtón. Helyes!
Valahogy nem volt szívem- igen olyanom is van- kitörölni az emlékeit.
Ezek után Seila hazament. Senki nem tudta az igazságot, csak én!
Unalmas volt nélküle. A szoba csendje idegesítővé vált! Imádom a sötétet, a csendes, az esőt. Minden borús és szomorkás dolgot. De most elviselhetetlen az egész. Emlékeztetett azokra az évekre, amikor még ember voltam. A tanító mesterem változtatott át. Akkoriban pestis tizedelte a népet.
1649. február 15. Akkor van a születésnapom. Ugyanis akkor változtattak át.
Nem egészen 15 évvel ezelőtt egy nagy baleset folytán, halálos sebet kaptam az egyik ellenségemtől, a mesteremtől. Ő Kr. U. 551-ben változott át. Soha nem mesélt magáról annyit, hogy megérthessem. És mivel nem értettem meg, a cselekedetei számomra mocskosak és undorítóak voltak. 1845. szeptember 17.-én megszöktem tőle. Hű szolgám segített, Raven. Mikor végre sikerült leráznunk az embereit, azt hittem soha többé nem látom. Mégis a mesterem és hitvesem is volt egyben, a hiánya lassan felemésztett legbelül. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Viszont Raven jelenléte gyógyír minden bajomra. Szépen lassan egymásba szerettünk. Mese habbal az ilyen élet, nemde? Raven már akkor is szeretett mikor 1796. augusztus 1-jén megmentettem egy farkastól. Örök hűséget fogadott nekem, ezáltal a testőröm lett. Azóta is mellettem van.
Na szóval. A 15 évvel ezelőtti eset súlyosabb volt, mint ami általában ért. A halálos seb elfertőződött és a halálomat okozta volna, ha egy anya nem sétál pont arra 1 éves gyermekével. Míg az anya leült egy padra olvasgatni, a gyermek a játszótéren barátkozott. Raven elragadta magával ezt a gyermeket. Nem kevés szerencsével a lelkemet sikeresen ennek a kisgyereknek a testébe zárták.
Ahogy teltek az évek, a kislány egyre jobban hasonlított az én régi valómra. A teste elfogadta a lelkemet, a véremet és a tudatomat. Így továbbra is vámpír voltam.
Seila-t akkor ismertem meg, mikor visszaszaladtam a játszótérre.
S hogy miért vagyok félig vérfarkas? Mint utólag kiderült, az igazi családomban egy generáció átugrásával mindig vérfarkas lett valaki. Hála a mesteremnek, nem lettem telivér. Hálával tartozom neki ezért!
Ahogy szép lassan cseperedtem, megtanultam kezelni a képességeimet.
Végül itt kötöttem ki.
Egy hét elteltével, már azon gondolkodtam, itt hagyom a sulit. Visszamegyek a fajom többi tagjához. Úgy is tisztelnek. Érdekes, mert ahelyett, hogy megvetnének a vérem miatt, inkább tanulnak tőle. Így fel tudják térképezni a farkasok mozgását.
Másfél hét eltelt.
Csomagolni kezdetem. A ruhák ki-be rakosgattam. Végül természetfeletti gyorsasággal átrepítettem a szobán a bőröndöt és erősen a falnak csapódott. Abban a pillanatban kopogtattak az ajtón. Azt hittem valamelyik kollégista az, hogy megkérdezze, mi volt ez a ricsaj!
- Tessék! - Nem volt kedvem kinyitni az ajtót.
Halk, kopogó lépések a rövidke folyosón, majd egy fehér kopogóscipő, térdig érő virágos szoknya, piros blúz… benne az én Seilammal.
De miért?
- Seila…? - Nem tudtam beszélni.
Lassú suhogó léptekkel odasétált hozzám. Egy méterre előttem megállt és kérdő tekintettel nézett körbe.
- Hová mész? - Magasra emelte a szemöldökét, és szokásosan rágni kezdte a száját.
Körbenéztem és látom, még a szekrény tetején is ruhák voltak. A bőrönd meg a fal mellett.
- El. Most, hogy visszajöttél, ne aggódj már megyek is.
Elakadt a lélegzete.
- De… én nem akarom! Ne menj el Mína!
A megdöbbenéstől majdnem orra buktam. Nem akarja, hogy elmenjek? De miért?
- Miért?
Közelebb lépett hozzám. A derekam köré fonta a karjait és magához húzott.
- Te lökött!
Így vészeltük át. Hát soha nem láttam még ilyen embert, aki ilyen könnyen elfogadta volna a tényt. Azóta is tudja, hogy az én szobámba ne jöjjön, ha nem akar látni valami- számára- csúnyát. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a barátság mindent legyőz!
- Ne mondj ilyet! Ez nem is így történt! – Kiabált rám nevetgélve Seila, mikor Ravennek meséltem el éppen, hogy fogadta a hírt arról, hogy vámpír vagyok.
Raven is abba az iskolába jár amelyikbe mi. Épp bevásárlásból jöttünk meg.
Azóta az eset óta eltelt fél év.
Hangosan felnevettem, miközben a kezem már a kilincset fogta. Lenyomtam, és egy laza csípőmozdulattal belöktem. Nagyon meleg volt odakint, ezért leengedtük a redőnyöket. A sötétség körülölelte a tárgyakat és magába olvasztott néhány sarkot.
Beléptem és ismerős illat csapta meg az orromat. Seila beljebb lökött az ajtón, hogy ő is be tudjon jönni. Raven pedig pont mellettem torpant meg. Lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Seila a rövid folyosó végén állt és minket nézett.
Halk zene szólt a szobámból.
- Seila! Gyere ide azonnal! - Olyan halkan suttogtam, hogy meghallja.
Kétkedve rám nézett, de csak megadta magát és odasétált hozzám.
- Itt maradsz! – Nagy léptekkel elindultam a szobám fel.
Varázserőhullám száguldott végig a szobán. Nagy erőkifejtés, s egyre erősödő szél. Végül már csak arra eszméltem, hogy az ajtó kivágódott és a szél teljes erőből a falhoz vágott. Valami reccsent. Biztos eltörött valahol egy csontom, de nem tudtam kielemezni, mert egy gúnyos kacajt hallottam. A nevetése elnyomta a magnóból jövő zenét. Poison. Ez az egyik kedvenc dalom.
- Jó újra látni! Mérhetetlen boldogság önti el a szívem ha rád nézek, még azok után is, hogy elszöktél tőlem. – Mély búgú hangja zene volt a füleimnek. A szívem mintha erre a pár mondatra várt volt, vadul dörömbölni kezdett a mellkasomban.
- Damon! – Ennyit tudtam kinyögni.
Megint kuncogni kezdett. Dallamos, gunyoros és ismerős. Annyira hiányzott.
Feltápászkodtam. Oldalra néztem, hogy lássam őket. Raven és Seila visszafojtott lélegzettel bámultak rám, mintha még nem láttak volna fehér vámpírt.
Mikor végre sikerült feltápászkodnom a szoba felé vettem az irányt.
- Da… Damon! – Szinte már sikítottam. – Hogy a francba kerülsz ide?
Megint kuncogás, de már elém tárult a szobám képe. Az ágyamban feküdt félmeztelenül, és az ajtó felé könyökölt. Támasztotta a fejét, az ujjai hosszabbak, mint ami az emlékeimben él. Körmei feketére festve, a középső ujján még mindig ott díszelgett a pecsétgyűrűje, a családom címerével. Nyaklánca a nyakában függött. Bal vállán a tetoválás, ami azt jelképezi, hogy az első vámpírok egyike. Szabad felsőtestét látni hagyta. Szája gyönyörű és duzzadt. Szempillái hosszúak. Szeme oldalra nézett és sunyi vörös fény csillant benne. Ez azt jelenti nemrég táplálkozott. Valami fura érzelem ült ki az arcára.
Hasonlított ahhoz, amikor valaki zavarban van, és ahhoz, amikor valaki féktelen dühét mégis visszatartja.
Kicsit beljebb löktem az ajtót. Végre rám emelte e tekintetét!
- Az enyém leszel hamarosan, édes Mínám! Erre mérget vehetsz! – Az énekesnő, pont akkor énekelte el az utolsó mondatot.
Villámgyorsan előttem termett. Egy pillanatig a szemembe nézett. A szeme most tele volt szerelemmel és fájdalommal. Soha nem láttam még ilyennek.
Majd eltűnt.
|