3.fejezet

Bűnös

Mindenfelé meseszép fodros, abroncsos szoknyák, nevetgélő párok, néhány iszogató Bűnös, néhány iszogató vámpír.

Rajtam az a ruha van, amit anyám adott oda az ünnepség előtt. Vörös, akár a vér, combközépig ér. Mély dekoltázsa nem mutat sokat. Bíbor színű csipkék szegélyezték. Nagyon jól kiemelte az alakomat, de levegőt nem kaptam benne.

Roméro és Luka mellettem álltak. Nagyon szexik mind a ketten. Ahogy rám várnak, és közben nézegetik a párokat.

Gyorsan sétáltam feléjük, szinte már futottam. De amint körbenéztem, a szemem megakadt egy ismerős arcon.

Mína!

Hogy kerül ide? Emberek nem tehetik be a lábukat erre a rendezvényre. Ráadásul az az idegesítő Raven is ott van vele, aki folyton körülötte legyeskedik.

Nyílnak az ajtók. Nem tudtam tovább elmélkedni ezen.

Anyám és a Vámpírok Fejedelme, Nikolaus. Karöltve vonultak végig a vörös, bársony szőnyegen. A vámpírok és a Bűnösök évente egyszer összegyűltek. Ilyenkor beszélgetnek és fenntartják a barátságukat. Sokan évközben is összejönnek, vagy vannak olyanok is akik egymás mellett élnek.

Ahogy a két fejedelem a feléjük ér, mind féltérdre ereszkednek.

Mína, Raven és én maradtunk egyedül állva.

Ekkor végre meglátott. Hátralépett és a szája elé kapta a kezét.

- Lukane! – Sikította.

Az anyám és Nikolaus felé fordultak. Nikolaus felmordult.

- Mína! Hallgass! – Mondta haragosan, de lágy hangon folytatta - Majd később megbeszéljük gyermekem.

Azzal tovább indult, mintha mi se történt volna. Mindenki megfagyott. Mína elfordította a fejét és fájdalmas arcot vágott. Raven mellé lépett, átkarolta a derekát és közelebb húzta magához.

Szép lassan felálltak a vámpírok és a Bűnösök is. Az uralkodók a trónszékekhez értek. Mína ugyan olyan ruhát viselt, mint én, csak kék változatban. Neki sokkal jobban állt, mert kiemelte gyönyörű alakját. Mi köze lehet Nikolaushoz?

Mielőtt még folytathattam volna a gondolatvitelt, a hatalmas aranyozott ajtó kicsapódott. Mindenki arra kapta a fejét és türelmetlenül nézelődtek, ki lehet az. Nem szokás itt a késés.

Gúnyos kacaj! Az a hang, melyet Bűnös és vámpír is bármikor képes felismerni.

- Daimon! – Ordítottunk fel mindannyian csak más nevet! – Damon!

Még egy gúnyos kacaj. Egymás felé néztünk, és nem értettük, miért mondtak más nevet a vámpírok.

A két fejedelem felállt, ezáltal az összes vámpír és Bűnös letérdelt. Daimon semmi pillanat alatt mellettem termett.

- Leányom! – Magához ölelt – Oly rég nem láttalak!

-Olyan idősnek látszol, mint én! Miért van ez? – A szemem sarkából látom, hogy Raven elkezdi a kijárat felé húzni a kővé dermedt Mínát. Ám azt Daimon is látta.

Feléjük lendült. A két fejedelem az útjában termett és a két vállára tették a kezüket. Anyám a szája elé kapta a kezét, ahogy meglátta régi kedvesét. A vámpírok fejedelme csupán annyit mondott:

- Nem lesz a tied még egyszer Damon! – Megint ez a név!

Hirtelen elöntött a harag, mikor megláttam, hogy Mína már majdnem az ajtóhoz ért.

- Elég legyen! Miért hívjátok Damonnak azt akinek a valódi neve Daimon és a Bűnösök fejedelme! – Most már Mína is megállt és felénk fordult. Mindenki engem nézett. – Mellesleg az apám! – Mínát már nem bírták tartani a lábai. Összeesett.

Raven a karjaiba vette. Olyan gyengéden vette fel és annyira lazán tartotta, mint egy tollpihét.

Daimon felnevetet. Az én lábaim is remegtek. Daimon Nikolaushoz fordult.

- Az enyém volt, most is az enyém és az enyém is marad örökké! – ahogy ezt kimondta arrébb taszította és Mína felé lendült.

- Meg kell védenem! – Villant be az agyamba.

Apám után vetettem magam. Raven mögöttem termett, szinte észrevétlenül.

- Fogd meg! Nem akarom, hogy baja essen még egyszer! – Olyan gyorsan hadarta el, szinte semmit nem értettem meg belőle.

Mire felfoghattam volna azt, amit mondott, Mína már a kezembe volt.

Raven és Daimon macska-egér játékot játszottak. Köröztek és kezüket felemelték, keresve a gyenge pontot. Akár két támadó oroszlán.

-Ő az enyém! Te nem tehetsz semmit, régen se volt esélyed, most sincs! Ugye ezzel te is tisztában vagy? – Vigyorodott el Daimon. Gúnyos hangja visszhangzott a teremben. Abban a pillanatban hozzám fordult. – Leányom! Add őt nekem! – Hangja mézesmázos volt, de mégis parancsoló.

Mína mocorogni kezdett a kezemben, majd rám nézett. Vörös szemei rubintként ragyogtak.

-Ugye ez csak egy rossz álom volt? – Olyan mértékű félelem volt a szemében, amilyet még életemben nem láttam. Vajon miért retteghet ennyire az apámtól? Mit tett vele sok évvel ezelőtt? Végül elkaptam a pillantásomat.

- Sajnálom! – Csak ennyit voltam képes kimondani.

Segítettem neki felállni, mert elég instabil volt még. Mikor meglátta Ravent, hogy „kard ki kard” küzdelmet folytat az apámmal, villámgyors mozdulattal levette a cipőjét és a ruha oldalsó vágásánál a szoknyarész alá nyúlt. Én zavarba jöttem a látottaktól, bár amint hallottam a férfi résztvevőknek nagyon is tetszett. Végül egy ezüst tőrt vett elő. Ekkor Raven átrepült a termen és nekicsapódott a falnak. Halkan felnyögött. Őrült kacaj szelte át a termet.

- Mína… nem tudsz elmenekülni! Felesleges a próbálkozás! – Ordította és Mína felé lendült.

Nikolaus villámgyorsan ott termett felkapva Mínát. Mindenki megrökönyödve figyelte az eseményeket, néhányan már elmenekültek, de azért még sokan követték figyelmesen az eseményeket mind vámpírok, mind Bűnösök. Nikolaus után csak egy fénycsíkot lehetett látni, amint kirohant a teremből.

Anyám kővé váltan nézte végig a jelenetet.

Daimon felkapott engem és hiába minden próbálkozásom, nem engedett el. Nekiindult és mi is kivágtattunk a termen.

Raven Mína nevét ordibálta, majd felpattant és kedvese után lendült.

Az ünnepségnek hivatalosan is VÉGE!