Lassan elsuhanó, élesen recsegő, az estére lehűlő szélben vörössé piruló levelek lassú táncának terévé vált a komor utca. A nap utolsó sugarai még vörösre festették a metropolisz sűrű levegőjét. Nem mondhatnám néptelennek azt a helyet sem, éppúgy, mint a többi nagyvárost, ugyanis meglehetősen sokan lófráltak még este kilenc óra táján. Nos, ez nem különösebben zavarta meg. Nem okozott különösebb gondot a kissé csípőssé váló, felélénkülő szellő, ami ez idő tájt, mármint, így nyár végén, kedvenc rejtekén sompolygott be hozzá hű társául szegődve. Lenézett ekkor a már ritkuló lombok közül, és egy mosolyt engedett meg magának, ami egyszerűen angyalivá tette az arcát. Szó szerint, mintha egy angyal lett volna. Ahogy célpontja - egy férfi ingben, (egy kishal egyébként a helyi maffiánál) kigombolt zakóban és vászonnadrágban - elhaladt alatt, fordult ő is, így megrezzentve pár levelet. Nem kapaszkodott úgy különösen görcsösen a fába, vagy annak ágába. Bízott a menedékként szolgáló növényben, de leginkább és legfőképp önnön magában. Ismerte magát, a határaival is tisztában volt, így mindig higgadt maradhatott és reálisan mérhette fel a helyzetet. Kissé ökölbe szorította, majd ellazította jobb kezét, és még egy pillanatot várt. Aztán elszabadult a pokol.

Képletesen persze. Elrugaszkodott és földet is ért, de szinte hang nélkül, mint egy macska. Mindig talpra, mindig némán, és egy kis huncut mosollyal, termésteresen. Gyors sprint következett, de csak pár lépés, aztán bal vállánál megragadta a férfit, akit figyelt eddig. Hátrarántotta, miközben jobb lábával térdhajlaton rúgta. Jobb kezével egy kést rántott ki ruhája rejtekéből, és egy csepp vér serkent a fiatalember nyakán, semmi több. Aztán kattanás hallatszott, majd még egy és még egy. Ugyan az utcán eddig nem volt senki rajtuk kívül, már aki szemmel látható. Tereza érzett ugyan több irányból is emberi életjeleket, jelenlétet, de figyelmen kívül hagyta őket, lényegtelennek titulálva azokat. Nem volt ideje, és amúgy sem szeret szöszmötölni. Most itt az eredménye. Három ember látszott körvonalazódni a lassan félhomályba boruló estében.

- Hárman lennének? - Kérdezte magától, ki sem ejtve a szavakat. Érezte, ahogy kezei közt a férfi megrázkódik. Nevet, sőt, egyenesen röhög. Ez nagyon is bosszantotta Terezát, és kezdte úgy érezni, hogy valami nagyobb baj is lesz ebből még. És várt, de semmi több, csak az túsz törte meg a csendet.

- Nos, elengedsz, és talán csatlakozhatsz hozzánk, vagy mindenáron elpazaroljuk a tehetséged? - Mézesmázos hang volt. A lányt mégis undor fogta el és a hideg futkosott a hátán tőle. Nem is tudta mért, csak így érzett. Egyik fegyveres sem mozdult, és ez jobban zavarta a támadót, mintsem az a tény, hogy veszélyben van az élete. Veszély?! Egyáltalán miről beszélek? Hiszen jobb volt Tereza ennél. Fiatal volt, mi tagadás, de ennyitől még a haja szála se görbülhet. Úgy döntött, véghezviszi a feladatot, foglyul ejti az eredeti célpontot (vagyis az imént felszólalót). A többiekkel pedig szükségszerűen elbánik. Bal kezével az öltönyt rántotta meg, így padlóra küldte és egy ideig harcképtelenné tette Tereza a célpontját. Jobbjával - egy felmérő pillantás után - elhajította a kést, ami ezüstösen megcsillant a rávetülő lámpafényben, és telibe találta az egyik (amúgy meg, Tereza szerint legalábbis pocsékabbik) testőr fegyvertartó kezét, így kénytelen volt elhajítani azt fájdalmában. Nem kellett több a másik kettőnek. Az egyik a főnökéhez rohant és kiszabadította azt felsőruházatának fogságából, amíg a másik egy csatakiáltás keretében valamiféle vadászkéssel támadt újonnan felbukkanó ellenfelére. Nyilván tanult társa esetéből, gondolta Tereza, miközben egy laza mosolyt eresztett vad mozdulatokkal rá törő ellenfelére, és három mozdulattal a járdára küldte. Gyors volt ugyan, de közel sem elég kifinomult, és a lánnyal szemben sok önbizalma nem is lévén az esélye fikarcnyi, ha lehetett. Miután a második őr is a földön fetrengett, Tereza szembefordult maradék, mindössze két célpontjával. Ekkor az eddig oly' magabiztos vezető most a fegyveres mögé ugrott, aki azonnal négy célzott lövést adott le.

Tereza bőrét felhasította az ólom, és szinte azonnal vér buggyant a hiányzó réteg helyére. A fájdalom hullámként rontott át a lány agyán, de arcára csak egy sértődött grimasz ült ki, ám akaratlanul is kiszökött némi levegő a tüdejéből, árulkodva a meglepetésről és fájdalomról.

- Khh... - És meglepődött, ám nem engedte meg magának ennek az érzésnek a luxusát. Kissé előredőlt és berogyasztotta a térdeit. Feszült volt és figyelt, közben jobb keze lassan öve felé vándorolt, amíg a bal ugyanilyen sebességgel zsibbadt. Várakozással teli pillantások és elégedett morranás volt minderre a válasz. Így, utoljára. Tereza elhatározta, hogy befejezi, nem játszik tovább. Elhajított egy kis pengét, és futásnak eredt, de ez is csak pár lépésig tartott. Kellő sebesség elérése után egyik lábával a falról elrugaszkodott és felkapaszkodott az eredetileg is menedékként szolgáló lombok közé. A lombok közt magára lelt, gyorsan a bal könyöke feletti, golyó miatt elszenvedett horzsolásra tekert egy kis gézt, amit általában magánál hordott. Hát most hasznát vehette. Nem is időzött fent sokat. Elrugaszkodott, vagy öt méterrel a fa törzsétől, és alig egyre a fegyverestől landolt, guggolva. Azonnal mozdult is. Jobbját ökölbe szorítva ütötte az őrt állon allúlról, mire az azonnal ájultan rogyott össze. Az eredetileg meglehetősen szemtelen férfi most csak rettegést, félelmet és gyávaságot mutatott. Már nyoma sem volt a pimasz tűznek a szemében. Mást várt, csalódott volt, elégre is alvilági volt a hapsi, vagy mi. Szólni sem tudott, nem is volt nagy szám, nagy feladat, így izgalom és sok idő sem, míg Tereza elvitte a Raktárba.

Rendesen alábecsülte azt a golyót, de akkor már mindegy volt. Nem időzött a Raktárban, ott csak méltató tekintetek kereszttüzében találta volna magát. Ki nem állhatta, ha méregetik, becsmérelik, vagy beszélnek róla, legfőképp, ha ő is ott van.

Nem mesélt többet a szervezetéről, ahová való volt, vagy a Raktárról, sem a társairól nem hallottam egy szót tőle...