- Hé, te teát kértél, idd azt! - Egy játékos nyelvöltés keretében pimaszul nézett és úgy látszott, feltett szándéka volt, (legalábbis, ahogy én láttam,) hogy ő igenis poén gyáros, de legalábbis elviselhetőbb lesz ma, mint mondjuk tegnap. Bár én a nyakamat tettem volna rá, hogy a "mint egész életében" jobb kifejezés lenne. Nevettem, tényleg. Jól esett életerősnek látni, habár mindketten tudtuk, hogy ez csak egy maszk, egy ócska kis állarc, belül igenis gyötrik a félelmek és fájdalmak, a kételkedés és a bizalom, a szeretethiány és valami más, amit, ha megdöglöttem sem tudtam megfejteni a szemeiben.
- Jó az állarc, de cukormáz nélkül több íze van az ét csokinak. - Jelentettem ki meglehetősen kedves hangon, ami érdekesen hatott, tekintve, hogy:
Egy, nem szoktam én oly' módon beszélni senkivel,
Kettő: épp most mondtam neki, hogy nem veszem be a színjátékát.
Nem tudtam, mit reagál majd, de teljesen őszintén: nem is érdekelt. Csak elmondtam, mit érzek, és ha fáj, had tegye. Csend és fél perc elgondolkodás volt a válasz. Igazából, mélyen magamban aggódtam, hogy elmegy emiatt... hogy otthagy. De nem tette, csak egy mosolyt eresztett meg, mintegy tudomásul véve a mondandómat. Abban a pillanatban megszűnt benne a vidámság és az életerő apró szikráján kívül - mondhatni - minden kiszivárgott belőle egyetlen sóhajtással, ami csak jó lehetett.
Jó, ez nem igaz. Az a titokzatos érzelem ott bujkált, motoszkált a fejében, és nyugtalanította. Láttam. Engem is. Látta. Közelebb lépett, majd az előző lépésnek megfelelő sebességgel mozdultak a kezei, és mire mellkasa az enyémhez ért, karjai a hátamon zárultak össze. Fejét a vállamra tette, állát a vállgödrömbe helyezte, mély levegőt vet és lassan fújta ki. Zaklatott volt, de nálam nem zavarodottabb. Biztosan nem. Hát átöleltem én is. Szükségem volt a közelségére, hogy érezzem: van nekem. Beletemettem az arcomat a lapockájáig érő göndör aranyszínű fürtjeibe és csak álltunk. Illetve, nem csak. Hallottuk a másik szívverését, lélegzetét, éreztük, ahogy lüktet bennünk a vér, a két szív szinte egyszerre dobban. Megriadtam, és ezt megérezte. Elengedett, had távolodjak egy lépésnyire tőle, majd aggódó tekinteteit rám emelte, de nem próbált közelíteni. Helyes. Valahogy nagyra értékeltem most. Megzavart, és ez meglehetősen érdekes, de leginkább különös volt... mert úgy éreztem, ő az, akire vártam. De nem lehet. Soha. Nem leszek szerelmes.
Konokul állítottam, és hittem magamnak. Egyetlen egy hazugságot hittem el. Ezt. Tudta, már akkor, és rettenetesen örült neki.
Ezek után nem volt sokáig velem. Nem igazán éreztem magam mellette bárkinek is, de ezt élveztem. Nem akartam lenni senki sem, mert ő ott volt velem, és nem akartam lenni bárki is, mert akkor nem csak ő lenne számomra... Baromság. Tudom, de most mit egyek?
Sok éjszakát beszélgettünk át, sok nappalt nevettünk végig mindenféle öntakargatás nélkül. Bíztunk egymásban, hiszen, ha bármelyikünk bántani akarta volna a másikat, már rég megtehette volna korábban. Gyakran volt, hogy együtt aludtunk, ha bár alapjáraton egyikőnk sem volt egy hétalvó típus. Miután találkoztunk, egy öt napig ki sem dugta a fejét a lakásomból, ami (valljuk be), eléggé meglepett. Nem zavart különösebben, hiszen örültem neki, hogy végre valakivel eltengethetem napjaimat. Épp azt az időszakomat életem, amikor senki és semmi nem érdekelt, makacs voltam; makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy én egyedül is képes vagyok az életre. Hazugság volt. Hazugság, és ezt mindketten kezdtük belátni. De persze csak félve, lopva, titokban. Féltünk, habár bíztunk, hogy vége lesz egyszer, mert hát semmi sem tart örökké. Egyikünk korábban meghalhat, mennie kellhet máshová, dolgozni, vagy tanulni, lehet baj rokonokkal, vagy a sajt egészségünkkel, megunhatjuk, vagy csak simán megutálhatjuk egymást, összeveszhetünk... Annyi lehetséges rossz volt az ellen, hogy mi vagyunk. Voltunk. Lennénk. Lettünk volna.
- Szeretlek. Szükségem van rád. - Mondtam ki egy borús reggelen, még az ágyban lustálkodva. Nem volt azonnali válasz. Nem is reméltem. Csak annyira ki akartam mondani, szinte széttépett belül a vágy, hogy tudassam vele. Amint kimondtam, megbénni ugyan nem bántam meg semmit, csak a következmények aggasztottak. Hogy elmegy, mert ő nem akar érzelmeket, vagy nem is viseli el azokat egy másik lánytól, vagy mit tudom én. Azóta, mióta ellöktem az ölelésből, nem is ért hozzám, vagy alig, azt is álmában. Kétszer volt, hogy átöleltem még: egyszer rémálma volt, és iszonyatosan megviselte. Másodszor pedig, mikor sírva fakadtam az eltanácsoló sms kapcsán, amit a munkahelyemről kaptam. Piti kis meló volt, de lássuk be, enni és fizetni kell valamiből.
Szóval csak vártam, és a megszokott pár pillanatos hatásszünet helyett a semmi következett. Úgy értem, tényleg semmi, mintha ki sem mondtam volna, csak kicsit összébb kuporodott a jobb oldalán, egy elégedett mosolyt engedett meg magának, de én úgy láttam, ez nem az a kontrollált, amilyennek kéne lennie. Amilyen lenni szokott. Ez őszinte volt, tiszta és valahogy jobban örültem neki, mint most talán bármi másnak. Lassan, de nem csigázón simított végig a hasamon - nagy meglepetésemre. A jobb oldalamhoz érve végtelen egyszerűséggel magához húzott. Úgy, félig ülve, kissé megcsúsztam felé. Épp annyira, hogy az arcát a derekamba temethesse.
Vártam, nem értettem, mit és mért tesz. Azt hittem, ismertem. Olyankor naiv voltam vele kapcsolatban, azt hittem, ismerem. Hát, tévedtem, most már látom. Szuszogni kezdett, lassan, halkan. Elaludt. Visszaaludt volna? - tettem fel magamban a kérdést, de azt hiszem, feleslegesen, hiszen teljesen egyértelmű volt a válasz. Nagyot sóhajtottam. Még kikelni sem tudtam az ágyból. Nem akartam, hogy felébredjen. Attól tartottam, még elmenne.