Remegve sóhalytottam egyet és lehúnytam a szemeimet. Abban a pillanatban fel is riadtam (habár megleht, hogy csak én éreztem semminek az eltelt időt). Összerezzentem és felültem. A folytogató pánik kezdett úrrá lenni rajtam, ahogy a szobát gyorsan végigpásztázva nem láttam Terezát. Már nem volt ott, mellettem. (Azt hiszem, ezt mindig is utáltam benne.. mártmint, hogy bármikor, egy szó vagy jel nélkül képes eltűnni.)

Elfogadtam. Nem, ez hazugság. Nem fogadtam el, hogy ott hagyott, de kiégettnek és tehetetlennek éreztem magam. Zaklatott és önmarcangoló lélekkel vonszoltam be magam a fürdőbe félre rugdalva a tegnapi rendelésből visszamaradt pizzásdobozt. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy egy forró fürdő, vagy egy szó szerinti hideg zuhany esne jobban. A forró zuhany mellett döntöttem. Ahogy ott álltam, és éreztem a lassan folytogatóvá váló gőzt, az égető vazcseppek táncát a bőrömön, sírni kezdtem. Éreztem, ahogy a sós könnyek végigcsurognak az arcomon. Szégyelltem magam, hogy gyenge voltam visszatartani őket. Elzártam a vizet és letöröltem az arcomról a nedvességgel együtt minden érzelmet is. Kifejezéstelen képenbe bámultam a tükörnél. De nem volt tökéletes. Ezt a hazugságot, a fellengzősséget nem engedtem meg magamnak. Áttöröltem magam és felkaptam a leggyorsabban előkerülő fehérneműm és rövidnadrágom egy trikóval egyetemben. A kimaradhatatlan gyümölcslé ekkor következett. Ekkor álltam me először. Nme igazán éreztem, mit kéne tennem. A templom zúgására figyeltem fel. Az épülete messze volt, de a szél egészen hozzám elhozta a hangját. Dél volt. Vettem egy mély levegőt, miután körbenéztem, és a takarítás mellett döntöttem. Nem volt kedvem a zenéhez. Csak elterelte volna a figyelmem a gondolataimról, ahogy most nagyobb szükség volt a rendre, mint bárhol máshol a közelemben. Szóval a csend mellett dötöttem, de persze így is hallottam pár apró neszt, mint az utcán elsiető emberek, autók zaját. Mindent vissza akartam rakni eredeti helyére és fényébe, szép rendbe. Épp, mint Tereza előtt voltak… épp, mielőtt éreztem, hogy számítok valakinek, hogy élek.

Már alkonyodott, ősz lévén, így, öt óra körül. Szóval sétára készülődtem, és mentem is. Beártam magam mögött az ajtót, még utoljára megigazítottam a cipőmet és indultam is. Le a lépcsőkön, ki az utcára. Nem volt túl hideg. Egész nap verőfényes napsütés és enyhe őszi szellő, tiszta idill… Úgy éreztem, menten rosszulleszek. Túlcsordult a tökéletesség. Mint mikor annyi édeset eszel, hogy rosszul vgy egy szelet torta látványától is. De merre mennyek? Csak, amerre a lábaim vittek, ugyanis fejben teljesen máshol jártam. Azon marcangoltam magam, hogy mit, mikor rontottam el, hogy hol, hogyan tudtam volna, és tudnám-e most kijavítani. Lendületes léptekkel haladtam előre, és hirtelen ismerős környékre értem. Nem rémlett, mikor jártam erre, de mikor másodszor néztem körbe, beugrott. Amikor Terezáva mesélte, mi történt vele.. hajszál pontosan, vagyis biztosan ugyan az a hely volt. Elkomorodtam, és a szívem párszor nagyobbat dobbant. Semmi sem történt, csak tudtam, hogy az a hely hozzá köthető. Akkor elég volt a tény. Akarva – akaratlanul is, de a fákat pásztáztam végig, amik az utca levegőét szűrték szorgalmasan kora tavasztól késő őszig. Még most is sok levél volt rajtuk. Szóval felnéztem és őszintén szól va azt vártam, hogy ott lesz. Hogy ott ül a fál, és angyali mosollyal vár rám. De nem volt ott. Könnyeket éreztem lustán végiggördülni az arcomon. Nem törtöltem le őket. Jól esett a hűvös érintésük, ahogy végigfutottak a szemeimtől az államig.

- De nem vagy itt… - Suttogtam bele a csendbe, mintha meghallaná... „naívnak mennyország”. hangomon keserőség nem hallattszott, csak mérhetetlen szomorúság. Na jó, talán egy kis csalódás is. Több könny nem áztatta az arcomat. Mélyet sóhajtottam, és nemes egyszerűséggel elindultam. Mégsem állhattam ott örökké és végképp nem hiába… csak azt akartam, hogy kijavíthassam a hibámat, hogy ott legyen mellettem újra. Hiú ábránd volt, mint Tereza, ahogy áttölel újra.

Megelégeltem az elsőtétedő gondolatokat, és haza indultam. Haza? Valyon mennyire fogom magam otthon érezni nélküle? És mit kéne tennem most? Ugyan az a magányos élet következik, mint Tereza előtt? Vagy ez a jég feltörése volt, és mások felé is nyitotabb leszek? Fogalmam sem volt.

Mire hazaértem, már a fejem is megfájdult, és a város rég sötétségbe burkolózott. Úgy fél kilenc lehetett. Előkerestem a kulcsot, és következett a többi, unásig ismételt, motorikus lépés. Ahogy bevágódtam az ágyba (persze csak a cipőmtl való megválás után) észrevettem, hogy mozog a függöny. Különösnek tituláltam, mivel utolsó emlékeim szerint becsuktam az ablakot indulás előtt. Felkeltem, meggyőződtem róla, hogy az ablak rendesen zárva legyen, merthogy valóban nyitva volt. Úgy vonszoltam magam vissza az ágyhoz, mint egy zombi. Eldőltem rajta, és éreztem a meginduló könnyeket. Nagy levegővétel kíséretében elfolyottam őket. Kettő – egy nekik, de ezt a csatát én nyertem meg. Mégis kinek? Nekem nem, az holt biztos! Eddig is megvoltam nélkülük. Akkor meg ez után is menni fog. Nos, ezzel az igencsak gyermeteg elhatározással és megállapítással a fejemben, annak nyomatékot adva boxoltab bele az ágyamba.