Meglehetősen hülyén nézhettem ki. Komolyan. Tudom. Hogy honnan? Hát onnan, hogy kinevettek! Na jó… ez némi pontosítást igényel. Egy ügyesen elfolytott kacaj volt a (ami azt illeti egyetlen) jel. Mármint, ami elárulta; vendégem van. Már rettenetesen idegesített, hogy vagy a memóriám rossz az ajtók és ablakok zárását illetően, vagy azok kivitelezése szörnyű. Felnéztem tehát. Mi mást tehettem volna? Mármint, ha bennt van már, és eddig nem tett semmit, akkor:
a) velem/tőlem akar valamit, vagy
b) halucinálok. Én személy szerint a b) pontra vettem volna mérget. Nos, épp akkor öltem volna meg magam, mivel nem halucináltam.
Tereza állt az ajtófélfának támaszkodva merész, pimasz mosollyal elbűvölő racán. Ha macska lett volna, dorombolt volna. Esküszöm. De nem, csak állt, és mosolygott, én meg lefagytam. Csak nézni tudtam, ahogy egyre elégedettebb képet vág. A szeme most nem csillogott máshogy, csak egy kis plusz volt benne. Talán aggodalom utáni megkönnyebbülés.
Szóval ő az ajtónál állt én meg az ágyon hasalva könyököltam. Rengeteg szó, érzés, kérdés, gondolat rohant meg. Alig bírtam befogni a szám és a fejembe vésni a látványát. Ugyanis biztos voltam benne, hogy búcsúzni jött. Nyilván kiült arcomra a belső háborúm, mert Terezából aggodalmat olvastam ki. Azóta sosem láttam annyi megbánást és félelmet a szemeiben. Nem bírtam tovább, a könnyeim nyertek az órás csatákban meggyengült ellenállásommal szemben. Nem bőgtem, csak engedtem az érzelmeimet szabadon szárnyalni. Most, hogy ott volt velem, akire annyira vágytam, és, aki nélkül egy nap is egy élet. Néztem, ahogy lassan, óvatosn egyre közelebb jön, hogy leül mellém, és néztem, éreztem, ahogy jobb kezével nyugtatóan simogatni kezdi a hátamat. Éreztem a belőle áradó életerőt és szelídséget. Mindenemet tettem volna rá, és tenném most is, hogy a szeretet is ott volt, mélyen elbújva az érintésében. Le akartam húnyni a szemeimet, és belefeletkezni az érzésbe, de kimondhatatlanul féltem; hogy megint eltűnne. Elfeküdtem, és vártam, mi lesz majd. Hanyatt fordultam, mert a hátamon éreztem a tekintetét… hogy modani akart valamit.
Szenvtelenül bámultam vissza, és mindketten nevetni kezdtünk. Tökéletesnek tűnt a pillanat, de nem álomnak. Valahol a kettő között lehetett.
- Hiányoztál. – Mondtam komoly hangal, de ügyeltem, nehogy sértődöttnek tűnjön. Nem válaszolt semit, csak lehajolt hozzám és megcsókolt. Éreztem mézédes ajkait, mámorító illatát, éreztem, ahogy ebben az egy csókban elmondott mindent. Azt, hogy mennyire sajnálja – de mennie kellett, azt, hogy mennyire szeret, hogy én is hiányoztam neki. Minden szép percet és keserűséget, hálás és gyermeteg pillanatot, amit azon a pár apon adtunk és kaptunk egymástól, amit együtt töltöttünk. Így visszagondolva Tereza sosem volt az a szókimondó típus, sokkal inkább a tettekben bízott az érzelmek terén.
Nem hajolt el, csak a szemembe nézett, gyenesen és magabiztosan. Én pedig zavaromban fülig pirulva nagy zavaromban feküdtem alatta. A meghitt pllanat nem tartott soká, mivel egy gyomorkorgás okán nevettünk fel. A nagy jókedv közepedte, felülés közben majdnem lefejeltük egymást, de csak dobott a hangulaton.
Egy „jóvanna!” kijelentés kíséretében morcosan törökülésbe vágtam magam, míg vendégem újra komolyan tudott venni.
- Nem értem, minek kell a maszk, ha tudod, hogy én úgyis a szemeket nézem, amik mögülle is látszanak. – Az arca nem változott meg erre a kijelentésemre. Kicsit talán komolyabbak lettek a vonásai. Szemeiben viszont megcsillat valami. Előre dőlt, négykézláb mászott felém. Nem ijedtem meg, csak kíváncsi voltam. Ha bántani akar, már régen megtehette volna. De nem tette, szóval öszinte és fedetlen kíváncsisággal vártam: mi sülhet ki ebből e helyzetből. Megállt elöttem. Feltérdelt, és a szemembe nézett. Bal kezét az arcomra simította és újra megcsókolt. Aligha mondanám magam türelmetlen embernek, de akkor nem bírtam türtőztetni magam. Visszacsókoltam, és átöleltem. Abban a pillanatban akár még dorombolhattam is volna. Olyan elégedett voltam, mint egy tökéletesen elkényeztetett kiscica.
Örültem, hogy újra ő én és én lehehet ő, szóval ö és én mi lehettünk. És örülök most is. Ó igen. Örülök, hogy a fényképünk most is ott lóg a szobánk falán.
AJÁNLOM AZ OLDALT
