|
7. rész
2011.09.12. 09:38
Akár milyen jó is volt Tereza mellett lennem, úgy éreztem, hiányzik valami az életeből. Hogy mi, azt nem igazán tudtam volna megmondani. Végre visszajött. Mi mást kérhettem volna még? Ugyan, mit?! Fogalmam sem volt.
Aznap már nem történt semmi érdekes. Csak ledobtam magamról a fölöslegesnek ítélt ruhát (amit a fehérneműig vetkőzés formájában kell elképzelni) és bevetettem magam a takaró alá. Csak ölelgetni akartam, és úgy elaludni, hogy tudom; mellettem lesz, amikor felébredek. Ő sem tétovázott, habár nem éppen a fizikai kontaktusra célzok. Úgy, ahogy volt befeküdt mellém, és minden szó nélkül átölelt. Megremegtem. Újra éreztem az illatát, és a bőre lágyságát. Hamar elaludtam, mert nagyon fáradt voltam és már biztosra vettem, hogy többet nem megy el.
Másnap reggel az ébresztőóra zavart fel. És persze megbizonyosodhattam afelől is, hogy még ott volt velem. Elmosolyodtam a saját naivitásomon. Még aludt, legalábbis úgy láttam, habár ebben kételkedtem. Mindenféle előélet ellenére az a "csak még öt percet" típusúnak ismertem. Nem is tévedtem. Fél percre rá, hogy elkezdtem pásztázni az arcát, kinyitotta szemeit, és pofátlanul cikázott végig testemen az az átható tekintet. Elpirultam, legalább is úgy éreztem, és zavaromat rejtve megfordultam. Csakhogy megfeletkeztem arról, hogy az ágy vége ott van úgy durván tíz centire mögöttem. Tehát hatalmasan estem, amit jobb vállal tompítottam. Nem volt hálás mozdulat. Erre a tényre egy reccsenés mutatott rá és a hirtelen fellépő éles fájdalom.
- Jól vagy? - Hajolt fölém, de még az ágyról nézett le rám. Nem tudom, mit kellett volna mondanom, rohadtul fájt, majdnem átlépte a fájdalomküszöbömet a kis szemét...
- Én remekül, a vállam már nem annyira... - Mondtam elfúló hangon, miközben felültem. Összeszörított szemekkel tűrtem, ahogy Tereza közelebbhajolva megvizsgálta. Viszont felszisszentem, ahogy hozzáért. Én nem vagyok egy káromkodós típus, de az megért volna pár szitokszót.
- Hogy rohadna meg. - És ennyivel akkor letudtam mindent. Ne tudja meg senki, - én azt ajánlom, - hogy milyen, ha reggel fél hétkor kiugrik az ember válla.
- Vissza kéne rántani. - Jegyezte meg nagy bölcsen Tereza, de láttam rajta, hogy szerinte nem fújt ki ennyiben a sérülés. Mondjuk foggalmam se volt, honnan tudhatta első ránézésre, hogy mi is történt a vállammal. De mindegy, végülis, ő több, csúnyább dolgot is láthatott már... Hát hallgattam rá.
- Ha már egyszer melóm úgy sincs, ráérek bemenni a sürgősségire - Jelentettem ki fájdalmasan, de nem igazán őszintén nevetve. Nincs annál rosszabb, mint mikor az ember magán nevet. Olyan kínos, de akkor legalább szívszerelmem is vette a lapot és kacagott. Na ő viszont szívből, mint egy jó poénon.
Nyomott egy puszit az arcomra, felkászálódott az ágyból, és a szekrénysoromhoz sétált. Kivett egy farmert és egy zöld pólót, majd az ágyamra dobta őket. Nagyon csúnyán néztem rá.
- Azért még öltözni tudok. - Jegyeztem meg durcásan, és csak néztem. Ha mást nem, de most a "jól megszugerálom" tervel állva elő bámultam. Gúnyos kis mosoly ívelte ajkait. Látszott rajta, hogy vissza tudna vágni, de inkább mégsem mondott semmit.
- Had segítsek! - Jelentette ki, merthogy ez inkább az volt, mint kérés, és közelebb lépett. Megcsókolta az ajkaimat és testét az enyémnek nyomva kényszerített lehuppanni az ágy szélére. Úgy adta rám a nadrágot, mint egy ötévesre, de szó szerint, mert sosem hagytam magam. Eléggé vicces volt a helyzet, de legalább ő is megszenvedett velem. A póló már nehezebb menet volt a vállam miatt. Annyiszor még sosem szídtam senki annyát, mint akkor és ott. Persze Terezának nagyon szórakoztató lehetett, ahogy motyogva átkoztam el minden élőt és holtat, de a végén már én is csak poénból tettem. Mire késsz voltunk az öltözéssel, már negyed nyolc volt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
