Kattant a zár és indult volna le a lépcsősoron, de megfogtam a kezét. Megállt és megferdult. Nem úgy tette, mintha meglepődött volna, és nem is ijedtség ült ki az arcára. Egy megszokott mosoly miatt vált elbűvöéővé, mint mindig. Szokatlan még, minden bizonnyal. Nekem is az volt. Szembe fordult velem, és közelebb lépett, habár eredetileg is alig kettőnk kartávolsága, ami elválasztott minket. Megállt. Bizonyalanságot láttam megcsillanni a szemében. Nem volt gyakori jelenség, mondhatom. Elmosolyodtam. Közeledését kihasználva a fülébe suttogtam, hogy "szeretlek", adtam a nyakára egy puszit és átöleltem. Nyugodt volt a légzése, habár a szíve csak úgy kalapált. Próbálta lecsitítani magát? Talán. Bóknak vettem és elmosolyodtam újra. Csak pár másodpercre rá ölelt ő is át. Hátamat gyengéden simogatták ujjai és jóleső övatossággal engedett el. Nem mondott semmit, ami, - had mondjam meg az őszintét - nem esett valami jól. Sőt. De ő csak félszegen lesütötte a tekintetét és zavartan kerülte az enyémet. 
Habár nem értettem, mért csinálja ezt, mégis indultam. Ugyanis egy kiugrott váll az kiugrott váll. Végig szótlan volt. Ha meg is fogtam a kezét (amit vagy kétszep próbáltam) elengedte az első leendő alkalommal. 
Nem volt messze a kórház, alig fél óra gyalog, de a mi tempónkban húsz perc alatt ott voltunk. Beültünk a sürgősségire. Nem voltak sokan előttem. Áldottam az Eget. Öt perc múlva már én mentem. Az ügyeletes orvos egy jóképű, sármos fickó volt, aki nyilvánvalóan "nem dolgozni, hanem csajozni jött". Mindegy is volt nekem, ha rendberak. Villantottam neki az elbűvölő, ártatlan kislány felemet. Hamar jelentkezett a probléma is, miszerint lehet, hogy szakadt valamilyen ín, vagy izom a karomban. Nem voltam elragadtatva a gondolattól. Félrehúzott szájjal tűrtem, ahogy liftezésre ítélt egy második emeleti kórteremig, ahol is várnom kellett. Mert se ápoló, se ügyeletes sehol.
Sorsomat egy nagy sóhallyal elfogadva leülte egy székre és Terezára néztem. Ő pedig mélyen a szemembe mélyedt. Elpirult és elkapta a fejét. Úgy döntött, hogy az italautomata oldala kevésbé kompromitáló kátvány. Egy egoista vigyort eresztettem el, és vettem egy nagy levegőt. Nem néztem tovább Terezát, inkább a padlót pásztáztam. Vöröses csempe volt, és krémszínű, a sakktáblához hasonló mintával. Fél pecem volt talán, mikoris lépteket és könnyed kacarászást hallottam meg. Mire fölkaptam a fejem, Tereza már rég a közeledő orvost és a jó kedvű gyakornokot nézte. Láttam a szemében, hogy nyugtalan és idekes kissé. Még azelőtt, hogy hallótávolságon belülre ért volna a két idegen, megszólalt:
- Sajnálom... - És egy kis keserűséget hallottam hangjában csengeni. Senki más nem volt ott, csak mi négyen. Meg akartam ölelni, olyan bűntudattal áthatott volt.
- Semmi baj - Mondtam kedves hangon, mintha egy véletlen balaset után mondanám egy óvatlan, megszeppent gyermeknek. 
Az orvos és a hölgy szó nélkül bement egy kisebb szobába, és szinte azonnal kiszólt a gyakornok, hogy bemehetünk. Elidultam, de Tereza maradt. Elfogadtam, hogy nem akar bejönni velem. Nagy bűntudata lehetett. Most már értem én is...
Felültettek egy ágyra, és segítettek levenni rólam a fölsőm. Nem volt egy könnyű menet. Aztán megtapogatta az orvos és a kisasszony, majd óvatosan (már amennyira tudták) hátra és előre mozdították. Össze szorított fogakal tűrtem. Valahol nekik is kezdeni kell. 
- Nos, a válla valóban kiugrott, mint ahogy azt a leletére is írták, azonban sajnos a vizsgálatok igazolták, hogy egy szalag elszakadt ( itt valami nagyon flancos latin név hangzott el,deképtelen voltam megjegyezni), és a korrekció folyamát újabb sérülés merülhet fel. - Megrémülte, de igyekeztem nem mutatni. Persze folytatták a beszédet, de most a kisdokin volt a sor. Óvatos, puhatolózó hangja volt. Talán első eset...?
- A visszarántás szükséges művelet, de helyi érzéstelenítőt adunk, mielőtt... 
- Na nem! Álljunk meg egy kicsit. - Szóltam közbe. Nagyon felhúztak. Szegény "kislány" nagyon megijedt. Nyilván ezt nem olvasta a könyvekben. A doktor, mióta a lány beszélt, a papírokkal és az injekció előkészítésével volt elfoglalva, és most is csak futólag pillantott fel, majd folytatta a dolgát.
Enyhítettem a hangnemen
- Ezt előbb meg kéne beszélnem a ... barátnőmmel. Kérem, kimehetnék hozzá? Ő van itt, a váróban. - Határozatlan voltam, miként nevezzem meg Terezát, de azt hiszem, a barátnő ez esetben elég korrekt. Úgy sem sejlik ki belőle semmi, habár nem tudtam, Terezát mi és mekkora mértékben érintheti. Bizonytalanul, segélykérőn tekintett az orvosra, aki tudomást sem vett a helyzetről. Kissé bizonytalanul szólalt meg végül:
- Rendben, de kérem, inkább behívom a kisasszonyt, és félrevonulhatnak az öltözőbe megbeszélni. Ne akarjon újra a ruhájával vesződni. Ha akarja, adhatok köpenyt... - Édes. Megható az odafigyelése, de nem igazán érdekelt 
- Nem kell semmi, csak kérem hívja be. - Határozott voltam és ami azt illeti, kezdett idegesíteni ez az egész szituáció.