K. mint mindig most is a fél pohár kávéja fölött ült a konyhában hajnalban. Amióta együtt vagyunk már megszoktam, hogy korán kel, így én is felébredek azonnal,  ha érzem nincs mellettem az ágyban. A konyhaajtó  félfájának támaszkodtam és onnan gyönyörködtem benne. A felkelő Nap sugarai bekúsztak az üvegen át a helyiségbe, megragyogtatva K. orcáját és rövid, világos haját. A fényben egy csodának tűnt. Olyan csoda, amit az élettől kaptam. Amit soha nem adnék oda senkinek. Mert ez a csoda tesz engem igazán boldoggá és én bármit megtennék érte. Lassan elindultam felé. Fejét felemelte, ahogy meghallotta a neszt, amit a papucsom kreált a padlón. Rám pillantott és elmosolyodott. Ajkai felfelé görbültek, szemei csillogtak. Ezt a mosolyt még nem láttam máson soha azelőtt. Ezzel a mosollyal nem csak én derülök fel, hanem egy egész város, egy egész élet…

Egyik kezem a vállára siklik, majd kicsit lehajolva egy puszit nyomok az arcára.

-       Igazán levágathatnád már a hajad… - jegyezte meg kicsit csipkelődősen

-       Tudod….engem most per pillanat igazán nem zavar a hajam – figuráztam ki K.-t miközben helyet foglaltam vele szemben

-       Majd fog…

Ránéztem és elnevettem magam. K. először csak nagy, kerek szemekkel pislogott, de végül ő is nevetésben tört ki. Mikor kacagni kezdett, elhallgattam. Olyan édes volt. Én biztos voltam benne, hogy még a nevetésétől is életre kel egy elhervadt virág. Annyi élet volt a hangjában és annyi szeretet…

Karom kinyújtottam és kezemmel az arcához nyúltam. Hirtelen abbahagyta a nevetést és én ekkor megcirógattam az arcát. Belenéztem a szemébe. Azokba a gyönyörű, csillogó szemekbe.

-       El sem tudod képzelni mennyire szeretlek…

K. halványan elpirult és arcát a kezembe temette. De aztán felemelte.

- Nagyon – nagyon szeretlek…

Kezemet megfogta és az övéi közé bújtatta.

-       Ha csak egy nap lenne hátra a világból, azt a napot veled tölteném el – suttogtam

-       És én boldogan lennék veled azon a napon – súgta vissza K. miközben egymás szemébe nézve, a másik tekintetét fürkésztük.

Hosszú, nehéz percekig csak csodáltam K.-t. Mintha arra az időre a külvilág teljesen megszűnt volna. Nem érzékeltem mást, csak Őt.  Illatát mélyen magamba szívtam, hogy soha, egy percre se kelljen nélkülöznöm. Hogy érezze minden porcikám… Aztán az egyik pillanatban egyszerre szólaltunk meg.

-       Öhm, mondjad te – vakartam meg kicsit zavartan a fejem

-       Nem, nem, előbb te – mosolygott K

Számat már nyitottam, hogy mondandómat kifejezzem beszéd formájában, mikor megcsörrent K. telefonja. Elnézést kért amiért muszáj felvennie, mivel már várt egy hívást. Fejemmel bólintottam, hogy semmi gond. K. felállt és hamar eltűnt ez egyik szobában. Magam elé bambultam aztán zsebemből előhúztam egy kis dobozt. Kitettem az asztalra, majd kinyitottam. Aztán becsuktam. Aztán megint ki, megint be... Rengeteg dolog cikázott a fejemben. Végül mérgesen összeszorítottam a dobozt kezemben.

-       Kicsim! – csengett K. hangja és újra a konyhába lépett

Hirtelen felugrottam az asztaltól és egyik kezem, amelyeikben az említett tárgy lapult a hátam mögé kaptam.

-       Mi van a kezedben? – kíváncsiskodott

-       Öhm, semmi – mosolyogtam – csak egy görcs állt a kezembe – vigyorogtam

K. egy „tudod kit vágj át” képet vágott.

- Jajj, és nem fáj? – kérdezte irónikusan

- Ha-ha-ha…

K. felnevetett.

- Na, gyere! Nem arról volt szó, hogy ma elmegyünk kettesben valahova? – vont kérdőre szomorkásan

- Áh, de-de…Máris indulunk – mosolyogtam

K. egy puszit lehelt az arcomra majd elviharzott öltözni. Szétnyitottam a markom és a kis fekete dobozra pillantottam, majd kihúztam a komód egyik fiókját. Szemem becsuktam. Egy mélyet sóhajtottam. Arcomon egy keserű-édes mosoly jelent meg majd a kis dobozt beleejtettem a fiókba és bezártam.