Minden rendben?  - Kérdezett a csaj, és én csak bólogatni tudtam akkor még. Azt követte egy utólagos vizsgálat, hogy felmérjék a károkat. Nem volt sokkal több szakadás, mint előtte. Írt a doki receptet és az asztalra dobta. A gyakornok a kezembe adta, és közölte, hogy ha nagyon fáj, egyek meg belőle egyet, egyébként naponta kétszer, míg el nem fogy.
Nagyon hálás vagyok  - Mondtam neki. A szemei csak úgy csillogtak. Sikerélmény? Öröm? És ha igen, miért? Megköszöntem, vagy, mert sikerült? Nem tudtam hirtelen felmérni. Lüktetett a kezem, bizonyára a zsibbasztó krém miatt még. Hamarosan elmúlik majd a hatása és rettenetesen fog fájni.
Esetleg megadná a számát? Szeretném meghálálni.  - Böktem a vállamra.
Igazán nem szükséges!  - Mondta fülig pirulva, miközben a pólót adta vissza rám. 
Maga tudja, pedig ismerek egy jó fagyizót  - Nevettem el magam, és ő is velem nevetett. Igazán csengő nevetése volt. Fel akarta kötni a kezemet, tekintve, hogy ez a szokásos eljárás (akár a kulcscsont törésénél), de hamar letett róla, amikor elleneztem.
Még egyszer köszönöm.  - Mondtam, miközben kiléptem az ajtón. 
Tereza türelmetlenül várt rám egy széken ülve, de amint kijöttem, felpattant.
Még élek  - mondtam, és elmosolyodtam. Az ő arca komor maradt. Megkérdezte, mit mondtak. Én csak Elmondtam, hogy enyhe károsodás, 6 hónap a teljes gyógyulás, fájdalomcsillapító, stb. Kifejtettem azt is, hogy nem akarok bogyókat szedni. Nem értett velem, egyet, hogy lágyan fogalmazzak. Lefele menet már a lépcsőket jártuk, mert úgy be tudtunk ugrani a lépcső alján nyíló butikos gyógyszertárba. Vettem a kedvéért (és őszintén szólva az esték miatt is) egy kisebb kiszerelésű fájdalomcsillapítót. Így szólt az alkunk. Aztán leadtuk a kezembe nyomott kontrollpapírt egy fülkénél és hazaballagtunk szépen. Most rendesen, fél óra alatt. Mire hazaértünk, már dél is elmúlt, és a hasam korgással jelezte, hogy igenis üres.
Készítek valamit.  - Jelentette be Tereza és azonnal nekilátott annak a híres-míves valaminek. Illetve, előbb felmérte a konyha tartalmát, és egy elégedetlen szusszanással jelezte, hogy nem tetszik neki, amit lát. Bevettem egy bogyót és lenyomtam egy banánt a torkomon, mert az én egyetlenem szerint jobb, ha eszek előtte. Hát hallgattam rá. Türelmetlenül dobolt a konyhapulton és erősen törte a fejét, hogy mit is készítsen. Mögé léptem és így, hátulról átöleltem. Kezemet végigcsúsztattam a hasán, majd vissza, így újra öleltem. Kissé megakadt levegővétel közben, de nem különösebben zavartatta magát. Gondoltam, az ujjait is motorikusan tudta már működtetni. Vállára hajtottam az állam, így pont a fülébe szuszoghattam. Nem volt direkt, nem vagyok én olyan. Behunytam a szemem és magamba szívtam az illatát. Isteni volt, de most valahogy édesebb, valahogy bujább. Kinyitottam a szemem és suttogtam
Ó, hatalmas szakácsmester, mit eszünk ma?  - Nevettem el magam, és ő is velem mosolyogta meg a viccet.
Nem tudom, csak gyümölcs, meg rizs van itthon  - Hmm. Gyümölcsmártásos rizs. De régen ettem, édes istenem! Teljesen belelkesedtem.
Rizs gyümölcsös szósszal?  - Kérdeztem meg, miközben elengedtem, hogy szembe fordulhasson velem. Élt az alkalommal. Szembe fordult velem és meglepettség tükröződött a szemében
Azt nem tudom, hogyan kell...  - Bizonytalanodott el. Nyilvánvalóan elhatározta, hogy ő fog ellátni, de ezzel az elképzelése ezer darabra tört. Megadóan elmosolyodtam
Majd mondom, mit és hogyan csinálj  - Ezután összeszedtük a gyümölcsöket és fölszeletelte őket. Kivettem és felolvasztottam a fagyasztott meggyet. Jobb szeretem az igazit, de ha nincs más...
Addig Tereza almát pucolt, és magozott ki, és banánt karikázott. A hűtőben találtam egy kis tálca epret. Megható volt. Még ő hozta előző este. Kipakoltam mindent a konyhapultra, elővetettem a tejszínt és vizet rakattam fel vele cukorral. Mire felforrt a víz, a cukor is feloldódott benne. Belepakolta a gyümölcsöket és levette a tüzet közepes lángra. Rizst tett fel főzni és megterített, én meg nagy morcosan a kanapén ülve néztem végig a sürgölődést. Merthogy leültetett. Hiába csak a karomnak volt baja. Na mindegy.
Kész volt minden, és istenien nézett ki. Hamar benyomtam a részem. Jól laktam. És nem volt különb az íze, mint ahogy kinézett. Elégedetten dőltem hátra, és vártam, hogy ő is befejezze az evést. Aranyos volt,  és valahogy emberibb, közelibb így. Ő. Az élet. Az élet vele... Édes istenem, mennyire akartam! Megérezhette, hogy nézem, mert felnézett rám, és elmosolyodott. 
Mi az?  - Kérdezte bizonytalanul, de élettel teli tekintettel.
Szeretlek... Szeretném, ha velem laknál.  - Jelentettem ki, és vártam. Nem volt rosszabb, mint a várakozást. Utaltam várni, és utálok most is.
Elbizonytalanodott. Letette a villát és a szemembe nézett. Mérlegelt, mindent számításba vett és átszámolt. Óráknak éreztem azt a pár pillanatot, amikben várakozásra kárhoztattam.
Nem tudom... Ehhez még el kell intéznem pár dolgot. Tudod, hogy miért, ne nézz rám ilyen elkeseredetten! Ígérem, hogy mindent megteszek, de lehet, hogy ma este későn érek haza. Nagy kérés lesz ez odafent, de el tudom intézni. Bízz bennem.  - Átnyúlt az asztalon és megfogta a kezemet. Bíztam benne. Láttam az ijedtséget a szemében, láttam a félelmet. Nem akartam, hogy ez legyen... De ő is belém látott. Tudta, hogy egy próbát megérek. Annyit megérünk.
Az délután további részében nem történt túl sok érdekfeszítő dolog. Persze elmosogattunk és ledőltem a kanapéra, míg Terezát elszólította a kötelesség. Szomorú voltam, hogy elmegy, és szorongtam, hogy vajon vissza jön-e egyáltalán? És, ha igen, mi lesz ezután velünk? És egyébként is. Valahogy nehezemre esett elképzelni egy sarki kisboltban őt eladónak. Jól megnevettem az ötletet és elhessegettem a gondolatot. 
Nem tudtam mit kezdeni magammal, evett a fene. A gyomrom egy kis gombóc volt. S ami azt illeti, a kezem elkezdett sajogni úgy négy fele, mikor már minden létező TV csatornát végiglapoztam. Habár nem voltam (és nem is vagyok) egy nagy filmes típus, mégis jólesett egy kicsit nézni azt a zajdobozt. Ténfereghettem volna a városban, vagy a parkban egyet, de sok kedvem igazából nem volt kimozdulni. Az olvasást választottam. Lekaptam a könyvről egy polcot. Nem volt a kedvencem, sem az én stílusom, de régen imádtam. Hát nekiestem a Bartimaeus - trilógia első kötetének. Hát ifjúsági irodalom, de elég laza és humoros fonalai vannak, amellett a gyomrom nem vett volna be semmit, ami ennél komolyabb. Egy baj volt vele. Gyorsan olvasható, így negyed nyolcra már végeztem az első kötetével. Elégedetlenkedve visszaraktam a helyére és megfontoltam a zuhanyzást. A terv ebben a fázisban maradt, és inkább teát főztem magamnak. Valami fura, narancsos – vaníliás akadt a kezembe. Nem volt rossz az illata. Míg vártam, hogy leteljen a 8 perc, türelmetlenül doboltam a konyhapulton és azon gondolkodtam, ezen túl úgy fogunk élni, mint egy házaspár? Vagy kell külön ágy majd és inkább csak lakótársak, leszünk? Fogalmam sem volt. Sőt. Lehet-e kisállata? Vagy valami bizarr hóbortja? Kételkedtem benne, habár néha el tudtam volna képzelni egy kiscicát mellette. Teljesen illett volna hozzá. Két kockacukor és egy kevés citromlé, csak érzéssel. Megkevertem és leültem a kanapé jobb szélére. A mellette lévő asztalra raktam a bögrém, és mereven néztem az ajtót. Meg akartam várni: Mondván, hogy „egyedül átöltözni úgy sem tudok”. Már szinte láttam is magam előtt, ahogy Tereza ezen mondta hallatán, felkacag. Szívmelengető volt az kép. Pár pillanat múlva már azon kaptam magam, hogy róla fantáziálok. Zavarba jöttem és elkergettem a kompromittáló dolgokat. Már tíz perce ültem ott. Mocorogtam és beleszürcsöltem a teába. Igazán pompásan sikerült. Untam magam. Az volt az igazság. Odabaktattam a rádióhoz és bekapcsoltam. Halkítottam rajta és valami kis helyi frekvenciára tekertem. Itt mindig lassabb és (számomra legalább is) élvezhetőbb zene szólt. Már kezdett zsibbadni a lábam, ugyanis már vagy háromnegyed órája törökülésben vártam. Nyűgös voltam és türelmetlen. A fenébe is! Még a teám is elfogyott. Morcosan öblítettem el a poharam és a kiskanalat, majd fürdésre adtam a fejem. Menet közben kinyomtam a rádiót, ami egy hálátlan nyekkenés keretében némul el. Aztán meggondoltam magam. Depresszív gondolatok ütötték fel a fejüket bennem, és én teret engedtem nekik. 
Végtére is, ha nem jön vissza, nem azért teszi, mert nem akar, vagy, mert baja esett. Hanem mert nem teheti. Szóval neki bántódása semmiképp sem esik. Legalábbis ezzel nyugtattam magam. Persze rögtön bevillant az a nap, amikor először láttam. Elkeseredtem. Előszedtem egy zacskó csokis mogyorót, és majszolni kezdtem. Nagyot sóhajtva elnyúltam a kanapén az egyetlen, hú társammal, a csokis mogyival, és mindenféle rémképek tűntek fel a szemem előtt, majd idillikus maszlag, amivel a „másik felem” „nyugtatni próbált”. Szörnyű volt. Mintha csak képekkel próbálna befolyásolni téged egy szélsőséges optimista és egy ugyanilyen radikális pesszimista. Még a fejem is belefájdult ebbe a harcba. Kizártam hát mindent és a plafon érdekességeit kezdtem szemlélni. Lassan besötétedett. Jöttek az álommanók garmadái. Én meg csak harcoltam ellenük. Nem akartam elaludni. Nem… nagyon nehéz volt nyitva tartani a szemeimet. Lassan elhomályosodott minden. Emlékszem a csöndre. Akkor még az is ellenem fordult. Mint minden. A pokolba is. 
    Nem tudtam, hány óra lehetett, amikor felébredtem. Nyugodtan barátkoztam össze a szobát lustán betöltő sötétséggel. Lassan hozzászoktam a látási viszonyokhoz. Nem kapcsoltam lámpát, amikor inni indultam. Csak "megvakítana". Ideiglenesen persze. Enyhén szólva indulatos voltam. És kétségbeesett. Azt akartam, hogy azonnal jöjjön és öleljen meg. Persze nem termett ott. De egy gondolatnak nem volt rossz. Ittam pár kortyot és a maradékot a csapba öntöttem. a csepegtetőre raktam a poharat, miután elöblítettem és rátámaszkodtam a pultra. Persze a vállam azonnal jelezte, hogy ez nem jó ötlet. Egy szisszenéssel igazat adtam neki és megborzoltam a hajamat. A sípcsontom rendkívül jó szolgálatot tett az asztal megtalálásában, így már nem is fájt annyira a kezem. Mély levegőt vettem, majd kifújtam, elfojtva ezzel egy meglehetősen hangos "Au!"felkiáltást. Ráültem a kanapé karfájára és hanyatt dőltem. Behunytam a szemem. Pár másodperc múlva már félig álmodtam. Kopogás rántott vissza az éjszakába, ki tudja, mennyi idő után. De ki lehet az? Azonnal kitisztult a fejem és fellelkesedve léptem az ajtómhoz. Zárva volt. Na nem mintha ez Terezának különösebb akadályt jelentett volna valaha is, de mindegy. Kinyitottam az ajtót, s ő állt ott, hatalmas mosollyal az arcán és egy fekete sporttáskával a lábánál.