Hamadik fejezet

Alba  2011.12.22. 14:03

A macska felugrott az ölembe, így kénytelen voltam rendesen leülni és elnyugodni. De ő dorombolt, mint aki mindjárt kettészakad, viszont iszonyatosan élvezi. Boldog volt, s végre kezdtem én is az lenni. Csak szólt a zene, a macsek az ölemben, én meg vigyorogtam, mint egy jóllakott kis óvodás. 

Pár perc után meguntam a semmittevést, kezdett feloszlani a rózsaszín köd, amit a levél okozott és töprengtem, mihez is kezdjek. Jó kérdés... hát naná, hogy benyomtam egy újabb, favorit videót, és elkezdtem rajzolni. Lövésem nem volt, mit is rajzoljak. Végül is, úgy két és fél órás szerencsétlenkedés után ment az egész a szemétbe. Nagyot sóhajtva néztem az órára... fél tizenegy...Felnéztem a facebook-ra, de pár értesítésen kívül, hogy like-olták a post-jaimat, semmi. Hát jó... Kikapcsoltam a laptopom, kinyitottam az ablakot, elővettem a takarómnak szolgáló huzatot meg párnát és rádobtam az ágyamra. 

Tizennyolc vagyok, a fenébe is! És itt tartok?! Ehh...

Nehezen aludtam el. Egyszerűen képtelen voltam rá, pedig ezzel ritkán volt problémám eddi. Csak forgolódtam, és kezdett kirajzolódni bennem az ok: hiányzik mellőlem valaki. Akkor épp 8 hónapja voltam egyedül, úgy, igazán. Persze az ikartesómnak és huomnak is volt pasija, anyu barátja velünk élt. Én meg maradtam, mint a kisujjam, olyan árván: a többiek ott voltak nekem, de az azért mégsem volt az igazi. 

Egyre csak agyalni próbáltam. Hogy abba majd belefáradok, de eyszerűen semmi sem fogott meg, nem ragadta meg a gondolataimat. Ha lehúnytam a szemeimet, azok azonnal felpattantak volna, ha elkezdtem kényszeríteni magam egy dologra, azonnal száz és ezer érdekelt. Nem kapcsooltam zenét. Neeem, este, alváshoz nem szokásom. Pdig lehet, hogy elkelt volna. Igazából nem is tudom, mi volt velem, még sosem fordult ez eló. Aztán végül már pirkadt, amikor eljöttek értem az álommanók és a zűrzavaros álmok világába invitáltak volna. 

Nyolckor csörgött a telefonom.Ez volt a szokásom, ilyen korán kelni. Megropodtattam a csuklóimat és a bokáimat, és lustán felültem. Újabb reggel... Szép napot, Magyarország! Hát keljünk fel... Kikeltem az ágyból, négyfelé összehajtogatva az ágyneműt ráraktam az ágyra és kivánszorogtam a konyhába.

Megetettem a halkan purrogva lábamhoz dörgölőző macskát és meginvitáltam magam egy narancslére. Aztán elmentem a mosdóba, majd vissza a szobába. Mondanám, hogy sokat gondolkodtam, mit vegyek fel, de hazugság lenne. Felvettem egy fekete halásznadrágot, melltartót, trikót, befújtam magam sziszegősszappannal, felvettem egy pár zoknit, és startra készen álltam meg a szétszórt edzéscuccom előtt... Ehh... elfelejtettem est visszapakolni a táskámba. Akkor essünk neki: cipő, futónadrág, póló, palack be, bérlet ellenőriz, és GO a konditerembe. Nem volt messze. Ami azt illeti, úszni jobban szeretek, de az uszoda messzebb van, és van olyan lelki állapot, hogy neméri meg. Na szóval elbattyogtam az egy utcával leljebb lévő konditeremig, felmutattam a bérletem és becaflattam az öltözőbe. Gyorsan átöltöztem, feltöltöttem a palackomat, kikapcsoltam a telefonomat és a táskámba raktam, majd az egész cókmókot a szekrénybe. Még kissé álmosan léptem az edzőterembe. A futópadot céloztammeg. Aznao nemvolt kedvem erősíteni, "talán majd evezőpadozok, meg súlyzózok kicsit, de semmi több". Jó lassú tempóra állítottam azt akis zajdobozt. Még nemvoltam hozzászokva a használatához, így kicsit bizonytalanul indultam neki, de minden a legnagyobb rendben ment. Hamar lefáradtam, mert keveset, és azt is nyugtalanul aludtam. úgy három és fél kilóméter után feladtam a harcot, és inkább leültem az evezőpadra, de, mit ne mondjak, nem voltam csúcsformában. Úgy döntöttem, mielőtt valakinek baja esik, (és itt legonkább magamra gondoltam) én hazamegyek, és leszervezek valakivel egy koccanást. Már-már szárnyaltam az öltöző felé, ott átöltöztem, irány haza. Lassú, ráérős zuhanyt vettem és fogtam a kutya pórázát. Már akkor menekült akis sunyi, lusta szőrpamacs. AZ az igazság, hoy velem sokat az ilyennel nemlehetett és most sem lehet játszani... ráadtam a hámot, és már kattant a zár. Nyáriszünet, negyed tíz... kihaltak voltak az utcák jóformán, csak egy-két elvetemült vette álmosan, vagy épp munkába sietve birtokba őket. Na meg Pamacs, és én. Szerencsére nem állítottak meg különböző ostoba kérdésekkel, hogy "Jaaaaaj, de aranyoooos, milyen fajtájú? mekkorára nő meg? hány éves? mi a neve?" és társai. Az ideg rángat ezektől az undorítóan elnyújtott és tagolt kérdésektől. Épp a Rába parton mentünk, már kanyarodtunk fel a Jedlik - hídra, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felnéztem telóról face-re. MIt ad Isten? Én azt nem tudom, de, hogy mi volt, elárulom: K feliratkozási listáján szerepelt egy jegyzet, ami szerint K az "anyaországba" utazik, ami nyilván Nagybritanniát takarja. Erősen vágytam elmenni, és találkozni vele. De ha egyszer 30-50 körül van egy repjegy? El tudok menni, még talán vissza is, de lakni és enni nem lenne hol és mit. Szóval ez keserédes egy pillanat volt. De mindegy.