5. fejezet

Vámpír

Bokrok alatt bújtam át. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy hamarosan ott vagyok. Nem akartam farkasformában menni, ezért kicsit lassabban haladtam és ez nagyon idegesített.

- Mindjárt! Mindjárt! – Ordítottam magamnak.

És abban a pillanatban odaértem.

Megláttam a 18. században épült romos templomot. Már benőtte a gaz és a futónövények hada. A maradék ablakot, ami még nem díszítette a padlózatot szilánkjaival a növényzet törte ki és furakodott be. Az egész gyönyörű lett volna számomra, ugyanis mindig is imádtam az ilyen romos épületeket, de a tudat, hogy benn egy vámpír vagy már magam se tudom micsoda várakozik csak rám, visszarántott a valóságba.

Az erdő szélén álltam. Nekitámaszkodtam az egyik fa törzséhez és mély levegőt vettem. Lehunyt szemmel gondolkozni kezdtem. Ugyan, mit számít már ez a pár perc, mialatt összeszedem egy kicsit a gondolataimat. Például: miért is rohantam én ide. Hiszen szeretem Ravent! De… Damont még mindig jobban. Ki vagyok éhezve a csókjára, az érintésére, a szavai mély, mennydörgésére.

Abban a pillanatban, ahogy erre gondoltam újra megszólalt a fejemben.

- Miért nem jössz be? Talán félsz?

Nem gondolkoztam. Az ajtóhoz rohantam, amin látható volt néhány karmolás nyom. Feltéptem az ajtót és betoppantam. Soha nem voltam még ilyen dühös, mint most.

És akkor megláttam őt!

Ott állt az oltárnál. Nekitámaszkodott az egyik roskatag asztalként szolgáló valaminek. Az egész falat régen ablak fedte. Most már csak a kitört üvegen áthatoló növényzet között hatolt be a nappali fény, bár éjszaka van, mégis éreztem, hogy közeleg a hajnal. A pirkadat első sugarai vörösre festették haja egy részét. Hosszú ujjúban, V nyakkivágásos pólóban és fekete nadrágban. Szívdöglesztő volt, ahogy rátapadt vékony alakjára. Hosszú ébenfekete haja előre omlott és szemeit rám szegezte. Gúnyos mosoly ült ki gyönyörű szájára. 

Nem kaptam levegőt. Egyszerűen elfelejtettem levegőt venni. Hirtelen levegő után kezdtem kapkodni. Éreztem, hogy az arcom vörös pír díszíti.

Abban a pillanatban ott termett előttem.

- Hadd nézzelek. – Pár percig csak állt és méregetett. – Egyszerűen elképzelni nem tudom, hogy lettél még az eddiginél is szebb. – Kis szünetet tartott és folytatta. – Bár ez a fekete póló és nadrág remekül kiadja az alakodat.

Köhintettem és elfordultam.

- Ne légy zavarba. Hiszen mindenkinél jobban ismerlek. És ha most velem jössz, akkor senki más nem állhat az utunkba. Csak te és én!!! Senki más! – Itt egy kis szünetet tartott. Majd folytatta azzal a gúnyos mosolyával- Se az az idegesítő, önjelölt testőröd, Raven.

Már majdnem belementem. Komolyan mondom, annyira a hatása alá kerültem. Újra előjött minden érzelmem és minden vágyam vele kapcsolatban. Ott tartottam, hogy a nyakába ugrom, és azt mondom: Menjünk most azonnal!

De amint kiejtette Raven nevét minden vágyam darabokra törött. Minden, amit elképzeltem szétrobbant és hatalmas űrt hagyott maga után. Tudtam már mi a helyes, és hogy mit kell tennem. Hozzáteszem nem lefeküdni vele itt az (egykor) szent és sérthetetlen templomban, bár igen izgi helyszín. Egyszer majd kipróbáljuk. Na de ez nem lényeg!

Felemeltem a kezemet és végighúztam a kezem az álla vonalán. Még mindig ugyan olyan szexis volt, mint régen. Semmit nem öregedett azóta. Mondjuk mire is számítottam. Egy Bűnös nem öregszik, ha megtalálta a párját. Vagyis hát, Lukane elmondása alapján az apja. Vagyis a Bűnösök fejedelme.

Jézusom! Most esett le, hogy én a Bűnösök fejedelmével töltöttem együtt som évet. Nappalt és éjszakát. Igen forró éjszakákat.

Na tehát. Ha ő a Bűnösök fejedelme és nem öregedett tovább, akkor ezek szerint megtalálta a hitvesét. De akkor mit akar tőlem? Muszáj megtudnom!

- Előbb válaszolj egy kérdésemre! – Kicsit meghökkent ennek a kérésnek a hallatán, de bólintott. – Mit akarsz tőlem?! Megvan a választottad, hisz lányod van! Akkor mit akarsz?

Egy pillanatra az a döbbent tekintet, amit még sose láttam megjelent. De amilyen gyorsan jött el is múlt. A közöny váltotta fel. Szeme elsötétült.

- Ő nem szeret és én se őt. Attól, hogy ő a választottam, az még nem jelent semmit. Lehet te vagy számomra az igazi, hiszen ő nekem egy senki. – Megráztam a fejemet, hogy tisztán lássak. – Ne rázd a fejed. Hidd már el nekem! Most az egyszer még higgy nekem! Érzed azt a vonzást, amit én, nem? Hát akkor meg? Te is tudod, hogy mindeket az ég is egymás teremtett. De ha magadtól nem mész bele, akkor mielőtt elfutnál, magyarázd el nekem miért jöttél ide, ha? – Ettől a kérdéstől, megrogyott a lában és kicsordultak a könnyek a szememből.

 Egyszerűen sokkot kaptam. Nem vettem levegőt és meredtem magam elé. Majd kitört belőlem a zokogás. Hangosan zokogtam abban az elhagyatott templomban, a nap első napsugarai megvilágították az arcomat. Ő lehajolt hozzám és felállított.

- Érted már?

Bólogattam. A nyakába borultam. Nem tudom miért tettem, talán mert ezért jöttem. Mintha erre várt volna, szenvedélyesen az ajkamra tapasztotta az ajkát. Szorosan ölelte a derekamat. A csókunk minden eddigit felülmúlt. Az oszlopnak nyomott és benyúlt a pólóm alá.

Ekkor bevillant Raven. Az egész életem legforróbb estélyét ezzel rontanám el? Hogy lefekszem egy másik férfival? Hát biztos, hogy nem!

Ellöktem magamtól. A pólómat lehúztam.

- Nem lehet közöttünk semmi! – Ordítottam. – Miért nem tudsz elfelejteni?! Menj vissza az asszonyodhoz és engem hagyj békén!

El akartam futni. Menekülni! Mindegy volt hová, csak az a lényeg, hogy minél messzebb innen.

- Mína… Ezt te se gondolhatod komolyan! Hiszen, most vallottam szerelmet! A válaszod meg annyi, hogy húzzak el?

Bólintottam. A szívem megszakadt. A tüdőm tiltakozott a levegő ellen. Megfagytam. Ha most elküldöm, annak nagyon komoly következményei lesznek, de már ez sem érdekelt. Az lebegett a szeme előtt – Minél előbb el innen!

- Nem! – Azzal elindultam az ajtó felé, de elkapta a kezemet.

- Nem vagy tisztában azzal a ténnyel, hogy mi lesz ennek a következménye!

- De igen! – Azzal kirántottam a kezemet az övéből és kirohantam.

Hallottam, ahogy dühösen felordít. De biztos voltam benne, nem jön utánam.

Rohantam! Olyan gyorsan akartam onnan eltűnni, ahogy jöttem.

Mikor beértem a házba Nikolausszal találtam szembe magam.

- Hol voltál?! – Mennydörögte.

Most nem érdekelt semmi. Csak az, hogy gyorsan Raven karjaiba legyek. Erre vágytam! Hogy ugyan ott érintsen meg, ahol ő és ezzel lemossa rólam.

- Semmi közöd hozzá tudtommal!

- Azt kérdeztem, hol voltál! – Ebben már nem volt semmi kérdés.

- Hagyj!

Felrohantam a szobámba. Raven az ágyon ült és nézett ki a fejéből. Majd rám emelte a tekintetét. A szemében színtiszta fájdalom tükröződött.

- Én nem kérdezem, hol voltál. Úgyis tudom!

Odarohantam hozzá és a karjaiba vetettem magam.

- Úgy sajnálom! Bocsáss meg!

Magához vont és lágyan összeért a szánk.

- Már mindegy! – Kis szünetet tartott. – Csak féltem! – A tekintete eddig rám nézett, most elveszett a semmibe. – Féltem, hogy elveszítelek!