- Tehát világos a feladat? – kérdezte egy idős, őszes hajú férfi. Egy hatalmas, bőr
irodaszékben ült. A járóbotjára támaszkodva méregette új megbízottját, Kudo Shinichit, aki
kihúzva állta az öreg pillantását. A kérdésre pedig hang nélkül bólintott. Egy 20 éves lányt,
Jamaguchi Sachikot kellett Shinnek megvédenie. A fiatal hölgy Jamaguchi úr lánya, az öregé,
akivel Shinichi beszél. Sachiko is osztozott még régebben Shinichi sorsában, annyi a kivétel,
hogy ő elmondta a szüleinek. Azért pont Shinichit választották erre a feladatra, mert egyedül
ő volt képes megmenekülni a Fekete Szervezet elől, azok elől, akik most a lány életére törtek.
Sachiko egy gyönyörű, fiatal hölgy. New York-ban dolgozik, mint színésznő. Rengeteg
filmben szerepelt már, és a Broadway-en is nagyon sokat játszott. Mind Amerikában, mind
Japánban nagyon híres és népszerű. Félig japán, félig olasz származású. Japánban megnyert
már egy pár szépségversenyt is, egyszer pedig megválasztották „Japán Szépé”-nek.
- Természetesen, uram! Tehát New Yorkba kell utaznom… - sóhajtott fel. Este utazik, de
más tervei lettek volna. Rannal megbeszéltek egy randit az egyik étteremben. De ezt most
már elrontotta azzal, hogy elvállalta ezt a bizonyos megbízást. Egész jól alakultak a lánnyal a
dolgok. Shin’ elmondta neki, hogy valójában ő volt Conan, és Ran mégis megbocsájtott neki.
Ugyan az elején elsírta magát, de csak amiatt, hogy Shinichi elméletileg nem bízott Ranban,
ezért hazudott.
- Igen. Itt van a repülőjegy. Délután 5-re szól. Remélem megfelel. – mormogta komolyan
Jamaguchi úr. Shinichi bólintott, elvette a repjegyet, majd az ajtó felé tartott. – Még valami,
Kudo-kun! Kérem, védje meg a lányomat! – könyörgő tekintettel méregette a fiút.
- Mindent megteszek annak érdekében, hogy a lánya biztonságban hazajusson. – mormogta
Shin’, majd az ajtó felé indult. – Viszont látásra! – köszönt, és egy illedelmes meghajlás után
kilépett az irodából. Elővette a telefonját és tárcsázni kezdett.
- Szia Ran! – szólt bele. – Ugye nem keltettelek fel?
- Helló! Nem, már 8-tól fent vagyok. De miért hívtál, gond van? – kérdezte aggódó hangon
Ran.
- Nincs semmi gond, csak… Mindegy, nem tudnánk valahol találkozni? – kérdezte Shinichi.
- Ha akarod, átjöhetsz hozzánk, apa nincs itthon.
- Rendben, akkor indulok. Nemsokára találkozunk. Szia! – mondta a fiú, és letette a telefont.
Átsétált a parkon, közben azon gondolkodott, hogyan is magyarázza meg Rannak ezt az
egészet. Ha elmondja az igazat, akkor megsértődik, hogy az ügyei ismét fontosabbak nála.
Hazudni pedig nem akar, mert ha kiderül – márpedig ki fog derülni -, akkor is megsértődik,
csak akkor azért, hogy Shinichi megint nem bízott meg benne, ráadásul ennyire nem
méltányolja. Tehát bármit is tesz, rosszul fog belőle kijönni. A legegyszerűbb az lenne, ha
Rannal együtt elmennének valahová, akár egy távoli szigetre, ahol senki és semmi nem állhat
kettejük szerelme közé.
Nemsokára megérkezett Ranék házához. Felbaktatott a lépcsőn, majd bekopogtatott. Pár
másodperc múlva Ran lépett az ajtó elé, majd kinyitotta azt.
- Szia! – lépett oda mosolyogva Ran Shinichihez.
- Szia! – ölelte át szorosan Shin’ a lányt.
- Kerülj beljebb. – invitálta be Ran, majd leültek a nappaliban található kanapéra. Ran
behozott két csésze teát, amit lassan kortyolgatni kezdtek. A lány kérdőn méregette Shinichit,
kíváncsi volt, mit akart mondani a fiú.
- Tudod, Ran, kaptam egy megbízást… - kezdte a mondandóját a fiú. – Ma délután kellene
indulnom New Yorkba.
Ran maga elé révet és egy szót sem szólt. Végül bólintott, majd elfordította a fejét.
- De mi lenne, ha te is velem jönnél? Vehetnénk még egy jegyet és…
- De az más! – suttogta. – Akkor nem rám figyelnél, mi több, elterelném a figyelmedet!

- Butaság! Az estéim szabadok, akkor tudnék veled foglalkozni. És amúgy is be kell
pótolnunk a mai elmaradt randinkat! – győzködte Shinichi a lányt. Ran közelebb hajolt a
fiúhoz, majd a mellkasára helyezte a fejét.
- Kérlek~! – nyöszörgött. – Most amúgy is szünet van, tehát suliba sem kell menni!
- Ez igaz, de akkor is! Mi lenne apával? Mire hazajönnék az egész ház romba lenne döntve.
Tudod, hogy milyen apa!
- Ne keresd már a kifogásokat! Jössz, és kész. Pakolj be nyugodtan, én meg délután érted
jövök, oké?
Meg sem várta a választ, elköszönt és kilépett az ajtón. Boldog volt, hogy szerelmével utazhat
el. Ugyan a nap legnagyobb részében nem igazán találkoznak, de az éjszaka csakis az övék…
Shinichi mikor hazaért, elővette a bőröndjét és pakolni kezdett.

Miután Shinichi elment, Ran mosolyogva besétált a szobájába és elkezdte kipakolni a
szekrényéből a szükséges ruhákat és egyéb kiegészítőket, majd mikor végzett elkezdte
belepakolni a bőröndjébe azokat. Elővette a telefonját, és az édesapja telefonszámát kezdte
keresni.
- Szia apa! Izé… van valami, amit el kell mondanom. De előtte ígérd meg, hogy meghallgatsz
és nem fogsz kiakadni! – mondta komolyan maga elé meredve.
- Mond. – érces hangon válaszolt Kogoro.
- Hát, tudod ma elutazom Amerikába, vagyis hogy pontosítsak, New Yorkba…
- Mi?! – akadt ki teljesen Kogoro. A barátaival sörözgetett az egyik bárban. Mikor
meghallotta lánya őrült ötletét, a szájában lévő folyadékot a pincér nyakába köpte. – Mégis
kivel?! És mi ez a hírtelen ötlet?
- Igazság szerint Shinichivel, de apa, én ezt már eldöntöttem, csak szólni akartam neked.
Anyával is fogok beszélni. – mondta Ran. Az ablakkhoz lépett és kinézett a forgalmas utcára.
A nap magasan járt, felhő alig volt az égen.
- Mikor indulsz? – kérdezte szomorúan, de megadóan Kogoro.
- Ma délután 5-kor. Remélem eljössz a repülőtérre! – próbált mosolyogni a lány, de nem
igazán sikerült.
- Hamarosan otthon leszek! Szia. – mondta a lány apja és lecsapta a telefont, mintha ő tehetne
az egészről. Kifizette az italát és már futott is, meg sem várta a visszajárót. Keresett egy taxit,
majd beszállt és hazament. A lánya már azelőtt felhívta édesanyját, mielőtt Kogoro hazaért
volna. Neki is elmondott mindent. Természetesen ő is kivett egy szabadnapot, hogy a lányával
lehessen. Az egész napot beszélgetéssel töltötték, a szülők pedig próbálták Rant lebeszélni
erről az utazásról.
Fél 4 körül Shinichi kopogott a bejárati ajtón. Kogoro szúrós tekintettel méregette a fiút, Eri
pedig szomorúan révedt maga elé. Ran leült édesanyja mellé, és megölelte.
- Nyugi anya, nem örökre megyek el. Csak pár napról van szó… - mosolygott Ran.
- Mennünk kellene… - suttogta oda Shinichi.
- Oké. – mondta a lány. – Mennünk kell, anya. – álltak fel a fiatalok, majd az ajtó felé
indultak. Shinichi és Kogoro vitték a bőröndöket, közben Ran hívott egy taxit. Az autónál
elbúcsúztak egymástól, majd elindultak a repülőtér felé.
- Shinichi, biztos vagy ebben? – kérdezte Ran, miközben kiszálltak az autóból és a hatalmas
aula felé tartottak.
- Nagyon is! – mosolygott a lányra. – Nem lesz semmi gond. Nyugodj meg szépen!
Shinichi kézen fogta, majd a hangosbemondó jelzett, hogy indulniuk kell a repülőjükhöz.
Nem sokkal később, miután felültek a repülőre, elindult New York felé. Félúton Ran
elálmosodott, majd nemsokára Shinichi vállára hajtott fejjel elaludt. A fiú elmosolyodott,

majd végigsimított a lány csillogó haján és megpuszilta a homlokát. Lehunyta a szemét, és
lassan ő is álomba szenderedett.

A repülőről kézen fogva szálltak le. Egymásra mosolyogtak, majd elindultak megkeresni
Shinichi szüleit. Megbeszélték, hogy míg New Yorkban tartózkodnak, náluk fognak lakni.
- Shin-chaan~! – ugrott Yukiko a fiú nyakába. - Olyan régen láttalak már, kisfiam! – ölelte
meg. Szegény Shinichi alig kapott levegőt, olyan erősen szorította édesanyja.
- Én is szeretlek, anya! De megkérhetnélek, hogy kicsit gyengédebben ölelj? – ölelt vissza a
fiú mosolyogva.
- Ran-chan! Milyen szép vagy! – mosolygott a lányra, majd megölelték egymást.
- Jó napot, Yukiko-san! Köszönöm, de maga is olyan, mintha 20 éves kora óta nem öregedett
volna! – mosolygott vissza a nőre.
- Ó, köszönöm!
Yukiko a lányba karolt, és elindultak az autó felé. A két fiatal hátul ült, s egymás kezét fogták.
Shinichi java részt az anyósülésen ülő Yusakuval beszélgetett, az úr legújabb könyvéről.
Yukiko férfiakat megszégyenítő sebességgel száguldott az utakon. Ran bóbiskolva nézte a
szebbnél-szebb épületeket. Lefárasztotta ez a hosszú út.
Mikor megérkeztek, lepakolták a bőröndöket a vendégszobába. A két fiatal egy szobában
aludt egy elég nagy franciaágyon.
Kimentek a nappaliba és a fiúk leültek a kanapéra, a lányok pedig a konyhában sertepertéltek
és vacsorát készítettek. Mikor végeztek az étel elkészítésével, mindenki bement az étkezőbe,
és elkezdték elfogyasztani az ételt. Az este remekül telt, mindenki nevetetve ette meg a sült
csirkét a tányérjáról.
A vacsora elköltése után leültek a nappaliba, és előkerült a bor is. Shinichinek hamar a fejébe
szállt az alkohol. Pirospozsgás arca, hunyorgó tekintete árulkodott erről a legjobban.
- Hé Ran! Szükséged lesz egy tetovált ékszerteknősre! – nevette el magát, mikor próbálták
felállítani a fiút.
- Mire?! – nézett értetlenül Ran a fiúra, majd párszor megnyomkodta az orrnyergét. – Jesszus,
Shinichi, túl sokat ittál. Gyere, menjünk fel a szobába és pihenj le!
- Pihenni!? De hisz’ nekem máshoz van kedvem! – vigyorodott el, mikor felállt a kanapéról és
Ran mellé sétált. Átölelte a derekát, majd a háta mögé lépett és gyengéden a nyakába lehelt. A
lányt kirázta a hideg, és minden erejével próbált kiszabadulni Shinichi karjai közül. Yukikoék
eközben nevetgélve ültek a szófán és nézték a szerelmeseket.
- Shinichi! Nyughass!! – ripakodott a fiúra Ran. – Menj aludni!
- Igenis, ünneprontó kisasszony…- indult fel durcásan a szobába Shinichi.

Xxxxx

Másnap reggel Shinichi fejfájással nyitotta ki a szemét. Szédülve próbált kiszállni az ágyból,
de visszazuhant és majdnem felkeltette Rant, akin nem volt más, csak a fehérneműi. A fiú
végignézett a szobán. Mindenhol ruhák hevertek össze-vissza. Próbált, de sehogy sem tudott
visszaemlékezni az előző estére. Lefeküdt Ran mellé, és gyengéden megcirógatta az arcát. A
nap fénye utat tört magának a függönyön keresztül. A sötétítőt nem húzták be teljesen, így
középen maradt egy kis hézag. Látszott rajta, hogy elkapkodva húzták be.
Ran ébredezni kezdett. Lassan nyitogatta gyönyörű, tengerkék szemét, majd az oldaláról
átfordult a hátára. Mikor észrevette, hogy Shinichi is ébren van, elmosolyodott és közelebb
bújt hozzá, majd a nyakánál fogva lehúzta magához és megcsókolta. Shinichi teste ráborult a
lányéra.
- Ran… mit csináltam tegnap éjjel? Ugye nem bántottalak? – aggódó pillantásokkal

méregette a lányt, miközben lassan végigsimított a testén.
- Dehogyis! – mosolyodott el a lány. – Fogalmazzunk úgy, hogy szép este volt. Kár, hogy
nem emlékszel…
- Szeretlek! – bújt közelebb a fiú Ranhoz. – Amúgy, ha minden igaz, ma este felé már haza is
mehetünk! – nézett mélyen a lány szemébe Shinichi. Boldognak látszott.
- Hogy-hogy? – nézett értetlenül Ran. Azt gondolta, hogy sokkal tovább tart majd, hogy
mindent megbeszéljenek és elsimítsanak az üggyel kapcsolatban.
- Ha ma tudok beszélni azzal az elkényeztetett lib… akarom mondani, Sachiko-sannal, akkor
akár este már a repülőn ülhetünk. – magyarázta a fiú, miközben karjaiba zárta szerelmét.
Reggeli után Shinichi elment beszélni Sachiko kisasszonnyal, Ran pedig a fiú szüleivel
töltötte a napot.
- Tehát jó lesz magának a ma este? – kérdezte komolyan Shinichi. Sachiko vonakodva ugyan,
de végül válaszolt.
- Ha maga szerint ez jó… Felőlem rendben. – dőlt hátra a székben a nő. Lábát keresztbe
vetette és egy hajtincsét kezdte csavargatni. Kihívóan pillantott a 17 éves srácra, de őt ez
látszólag hidegen hagyta.
Sachiko tényleg olyan gyönyörű volt, amilyennek édesapja, Jamaguchi úr elmondta. A
szeme gesztenyebarna, a haja pedig éjfeketén csillogott. Tökéletes alakját pedig kiemelte a
halványrózsaszínű, feszülős egybe ruhája. Arcán kevés smink volt, körmei pedig gyönyörűen
voltak manikűrözve.
- Rendben, akkor találkozunk háromnegyed négykor a repülőtéren. Örülök, hogy
megismerhettem, Jamaguchi kisasszony. – állt fel Shinichi, majd kilépett az ajtón. Mikor a
parkolóba ért, beszállt az autóba – amit édesanyja adott neki kölcsön – és beindította a motort.
Körülbelül fél óra múlva ért haza.
- Megjöttem!- lépett be a házba Shin’. Letette a kulcsokat az egyik asztalra, majd levette a
cipőjét. Sóhajtott egyet, közben kibontotta a nyakkendőjén a csomót.
- Shin-chan, ugyenem mentek ma haza? – lépett oda fiához Yukiko. Boci szemekkel
méregette Shinichit.
- Bocsi anya, de muszáj. – mosolyodott el. –De megígérem, hogy eljövök még hozzátok.
- De ne csak te! Hozd magaddal Ran-chant is! Ez kikötés.
-Oké-oké, ő is jönni fog! – nevetett együtt mindenki. – Menjünk pakolni, Ran. – mosolyodott
el Shinichi, majd kézen fogva elindultak pakolni. Nemsokára végeztek is, de már menniük is
kellett. 3-at ütött az óra.
- Hát akkor szisztok! – mondta a fiú, miközben megölelte a szülőket.
- Viszonyt látásra. – köszönt el Ran is. – Köszönök mindent!
- Sziasztok! – mondta Yusaku.
- Jók legyetek! És Shin-chan, vigyázz Ran-chanra, mert ha nem, gondba leszünk! – dorgálta
meg Yukiko a fiát.
Sachiko is ott volt mellettük.
Miután mindenki felszállt a gépre, az visszaindult Tokióba. Shinichi és Ran egymás mellett
ültek, előttük pedig Sachiko az egyik testőrével. A repülőgép 1. emeletén egyedül ők voltak.
Az út első fele rendben telt, mindenki beszélgetett, mosolygott.
Egyszer csak lövés hallatszott. Majd még egy és még egy. Először Gin, majd Vodka lépett
be az ajtón. Mind a négyen felugrottak a zsibaj miatt, majd mikor ismét eldördült a fegyver,