Első csók
Az ébresztőóra vidám csöngéssel keltett - mint minden reggel. Furcsa volt ma a levegő - bár az ablak nyitva volt- mégis érdekes illatok töltötték meg a szobámat, amiben totális káosz uralkodott.
Akkor erőt veszek magamon - gondoltam, és nekiestem a hatalmas mérteteket öltő rendetlenségnek. Mire kész voltam vele, már indulnom kellett volna, merthogy egy gyönyörű csütörtöki nap sütött be az ablakon.
Nem tétováztam sokat - nem volt rá időm - már öltöztem és rohantam is ki a szobámból. Úton az ajtó felé felkaptam a táskámat, és már ott sem voltam. Le a lépcsőházban, gyorsan a buszmegállóba. Igen, még épp elértem a buszt! Teljes siker!
Mikor beértem a suliba, - mintha robotok lennénk – monoton ugyanaz, mint lassan egy éve. Mindenki megy a maga útján, az ügyeletesek róják köreiket, az alsósok rohangálnak senkivel sem törődve. Felballagok az elsőre, az informatika teremhez – ott lesz óránk – és lehuppanok egy sor fáradt lelkű társam mellé a földre én is. AZ illat, amely reggel elkísért, most érzéssé változott, bizsergető sejtelemmé, ami az egész napomat elkísérte.
A következő szünetben sokan oda jöttek hozzám, hogy boldog szülinapot kívánjanak, bár másnap lett volna, mi akkor szünetet kaptunk. Megilletődtem. Nem számítottam arra, hogy ennyien emlékeznek erre a dátumra, de hát mit lehetett tenni? Hát elfogadtam a gratulációkat, és a csokikat.
A nap a továbbiakban számomra a félelmetesen monotonosodott mindennapok és a fura érzések kavalkádjában telt, és minden perccel egyre nagyobb várakozás fogott el, csak nem értettem, mit akarok igazán.
Az órák végeztével mindenki ment haza, vagy épp a többiekkel beszélgetett az aulában.
Nem számítottam senkire – hogy utánam jön – épp ezért majdnem sikítottam, amikor odalépett mellém a semmiből előbukkanva. Mindig vidám arca ma csak a komorságot árasztotta, de most sejtelmes mosolyt öltött, ahogy a szemembe fúrta gesztenyebarna tekintetét.
-Gyere, hadd mutassak valamit, talán érdekel. – Hangja komoly volt, mégis játszott benne az izgalom, a kíváncsiság, a remény és talán a félelem. Mindig is imádtam, rajongtam érte, és most Ő akar valamit, hát nem fogok ellen állni a sorsnak.
Elindult nagy léptekben, de megfontoltam a WC-be, de nem tudtam, mit is akar valójában. Csak fogta a kezemet és ment, mint akit a szíve húz vissza oda.
Gyakorlatilag bevonszolt egy fülkébe és az a furcsa érzésem erősödött, már-már kellemetlenné vált. Megállt és fénylő szemeit az enyéim felé irányította, de beléjük nézni – szívből – nem volt képes. Nem tudtam, mit akar igazából, de úgy éreztem, hogy szólni most nem lenne helyes.
Arcát egyre közelebb hozta az enyémhez, miközben kezemet még mindig szorította és a szíve egyre hevesebben vert – csakúgy, mint az enyém-.
Erőt vett magán? - nem tudom, de hirtelen magához húzottt és ajkai hirtelen az enyéimet érintik, és szenvedély áramlik át rajzuk, amely szűnni nem akaró csókként önt formát. Nem tudtam ellenállni, viszonoztam gesztusát, mire átölelt.
De minden jónak vége van, így ezt is megszakította egy ajtónyitás lassú nyikorgása. Lassan távolodott, mintha minden centit kín lenne megtennie. Szemében a megbánás csillogott, de szólni nem tudott. - én sem voltam képes mondani bármit – Lassan a keze szorítása enyhülni kezdett és végleg elmúlt, de csókját sosem feledem el. Megfordult, és laza eleganciájával távozott, otthagyva engem a kételyek és a menny közt lebegve. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
