Vízközmű prózaíró pályázat I. helyezett. 2009. 05.29.

Az utolsó hópehely emléke

Emlékszem, 2-3 éve mikor még a középiskolába jártam, nem sok barátom volt. Többnyire a fa tövében ültem és figyeltem, ahogy a lányok vihogtak. Sokan elkerültek mert nem voltam olyan szép, mint ők. A hajam hosszú, vörös és göndör. Az egyetlen dolog, ami akkor boldoggá tett: az a hó. Szerettem olvasni és írni is, de a kedvenc évszakomban voltam a legboldogabb. Hogy miért? Egyszerű a válasz. A tél hűvös és hideg, de a csillogó hópelyhek a legszebbek a világon. Nincs két egyforma és mégis nekem ezek a kicsi pelyhek jelentik a boldogságot.

Egy ilyen téli napon ismertem meg Gergőt. A hóesés csak még csillogóbbá tette szőke tincseit és smaragdként csillogó zöld szeme világított. A parkon keresztül szoktam hazamenni. Ahogy aznap hazafelé tartottam, szembe jött velem. Az iskolai egyenruha szerint egy suliba járunk - gondoltam. Mikor közelebb ért elmosolyodott és biccentett egyet a fejével. Éreztem, hogy melegség árad szét a testemben. Azonnal beleszerettem. Visszamosolyogtam és továbbmentünk. Attól a naptól kezdve minden nap találkoztunk. Mindig csak egy „szia” hagyta el a száját, de ettől is majd ki ugrott a szívem a helyéről. Az első nap után kezdve a suliba is folyton láttam, ott is köszönt.

Másnap a lányok rossz hangulatukban voltak. Ilyenkor elkezdenek valakit piszkálni. Most éppen engem szúrtak ki. Matek óra jött és Vikivel a terem előtt beszélgettünk:

- Akkor x+y*(z-o)=18?

Odajöttek hozzánk és a hajamat kezdték el piszkálni. Hiába szóltam nekik, nem hagyták abba. Futni kezdtem, ők követtek. Folyamatosan hátra kellett néznem, nehogy utolérjenek. Véletlenül neki mentem valakinek. Mikor felnéztem egy ismeretlen fiú tekintetével találkoztam.

-Bo....bocsánat. Nem volt szándékos! - Dadogtam, közben hátra lestem nem étek-e utol.

-Tudjuk, láttunk mindent! – Jött a válasz a fiú mellől.

Eddig észre se vettem. Ő volt az. A szőke szépség. Mikor felismert elmosolyodott és hozzátette:

-Szia!

A barátja értetlenül nézett ránk. Még a lányokról is elfeledkeztem, mire feleszméltem már ott voltak mögöttem. Léna kicsit sem volt boldog, szőke fürtjeit csak úgy dobálta. Lihegett, mintha most futott volna le 20 iskolakört.

-Szia Gréta! Miért futottál el?- Kárörvendő vigyor jelent meg az arcán. Egy kicsit sem lihegett már. Észrevette a két fiút és láthatóan helyesnek találta őket.

– Húha... ti meg kik vagytok?

A két fiú egymásra nézett.

- Én Gergő vagyok - mutat magára, majd a mellette lévő fiú karjába nyomja ujjhegyét és folytatja: – ő pedig Péter.

A lányok máris beszédbe akartak kezdeni velük, mikor Gergő félretolta Sacit és hozzám lépett.

- Szóval Grétának hívnak? - Hirtelen köhögni kezdett.

Vörös lettem mint a rák és csak bólintani tudtam. A lányok erre olyan mérgesek lettek, hogy azt hittem nekem ugranak. Ez tetszett, úgy láttam nem csak nekem...

- Na akkor mi megyünk. – lépett hozzánk Peti, tovább is mentek. A csajok annyira feldühödtek, hogy elfelejtették miért jöttek utánam. Miután észhez tértek nem piszkáltak, egyszerűen a kérdéseikkel bombáztak.

Hamarosan kiderült ők ketten a 3/a-ba járnak. Egy évvel idősebbek nálam. Mikor hazafelé tartottam ismét a parkon keresztül, egy padon ültek és beszélgettek. Mikor megláttak felugrottak és odajöttek hozzám.

- Szia Gréta! Nincs kedved velünk lógni egy kicsit? - tette fel a kérdést Gergő nagy izgalommal a hangjába.

Haboztam. Tudtam, hogy holnap angol szódolgozat lesz.

- Sziasztok! Hát... nem is tudom, tanulnom kell a szódogára... - Nem tudtam befejezni mer Peti köbevágott:

- Azzal ne törődj. Majd ez az okos tojás megtanít. Szín jeles, nem is csoda... – most Gergő vágott közbe.

- Hallgass! Ne hozd fel ezt a témát! - nagyon haragos lett az eddig szelíd fiú.

Beleegyeztem. Sétáltunk a parkban, beszélgettünk, segítettek a leckében. Gergő nekem a nagy ő - gondoltam magamban.

Ezután gyakran találkoztunk, néha hoztunk még valakit - Vikit vagy más fiút. A január a végét járta mikor Gergő egyedül jött és leültünk a padra.

- Figyelj Gret, én szeretlek. Nincs kedved járni velem?

Úgy tettem mintha gondolkodnék. Megkértem, hogy csukja be a szemét. Megtette. Közelebb hajoltam és csókot nyomtam az orra hegyére. Hírtelen kinyitotta a szemét és kérdőn nézett. Mikor észrevette a mosolyt az arcomon, kihívó mosoly suhant át az arcán. Ekkor felbukkant Peti, aki eddig a háttérben megbújt. Gergő átölelt és beszédbe elegyedtünk. Elkezdett esni a hó. Gergő magához húzott és megcsókolt. Ez volt az első csókom. Én voltam a világ legboldogabb embere. Azért mert, az csókolt meg akit a világom mindennél jobban szeretek és mert esik a hó. Peti csak mosolygott. Gergő smaragdzöld szeme belefúródott ez én sötétkék szemembe. Hírtelen valaki megdobott egy hógolyóval. Kislány korom óta nem hócsatáztam. Hátranéztem és megpillantottam Vikit és Ramit. Peti golyót formált a kristálytiszta hóból. Vikit célozta és el is találta. Míg ők hógolyóztak, mi ketten a háttérben néztük őket. Gergő szorosan magához ölelt. Eltalált egy hógolyó. Kibontakoztam az öleléséből és az arcára nyomtam egy cuppanós puszit. Akkor még nem tűnt fel, milyen boldogtalan lett mikor otthagytam. Az arcúról lefagyott a mosoly és köhögni kezdett. Peti erre felkapta a fejét. Hozzá rohant és kérdezgetni kezdte.

- Minden rendben? Gyere menjünk haza, még megfázol.

- Hagyj, nem fontos. – Rám nézett és az arcára erőltetett egy mosolyt.

Akkor még nem tudtam...

Attól kezdve minden nap a nyakába ugrottam mikor megláttam. Akkor már észrevettem valamit. Mikor vele voltam majd kicsattant a boldogságból, ám amikor csak messziről, észrevétlenül figyeltem, szomorú és bánatos volt. Egyre többet köhögött. Rohantam felé, észrevett és máris mosolygott. Odamentem hozzá és puszit nyomtam az arcára. Tovább mentem, kerestem Petit. Pár fiú társaságában volt, de láttam, hogy fél szemmel Gergőt figyeli. Mikor odamentem hozzá és megragadtam a karját, a fiúk félreértették mit akarok. Mikor rám nézett és meglátta az ijedt tekintem kérdőn nézett.

- Mi a baj Gret?

- Megbeszélhetnénk ez négy szemközt?

- P...persze. - Arrébb mentünk - Na mond!

Hátranéztem és megláttam ahogy Gergő minket néz.

- Mi baja? Tudom, hogy beteg!!

Peti arca hirtelen eltorzult.

- Senki nem tudja... Az orvosok tanácstalanok. - Hosszú szünetet tartott. – Egy biztos, meg fog... halni!

Hirtelen összeszorult a szívem. Könnyek csorogtak végig az arcomon. Egy világ omlott össze bennem. Az arcom elé kaptam a kezem és elrohantam. El akartam menni, mindegy hová csak el innen. Gergő odarohant Petihez és kérdőre vonta.

- Elmondtam neki mindent. - Mondta érzelem mentesen.

- Miért akarjátok tönkretenni az életem?

Utánam akart jönni, de Peti nem engedte.

- Hagyd most egyedül!

Magamba gyötrődtem, végül pár nap múlva normálisan összeszedtem magam. Nem voltam már olyan boldog, mint akkor, de mindig felemlegettem a múltat. Lassan eltelt egy év. Gergő már olyan rosszul volt, hogy mozogni alig tudott. Minden nap ott voltam vele. Ott tanultam, néha még ott is aludtam, meséltem neki mik történnek a suliba. Egyik nap, január 29-én is ott voltam nála. Abban az évben keveset esett a hó. Éppen az ablakban ült és a tájat figyelte mikor odaértem. Napokig könyörgött ezért. Mellé ültem. Alig tudta nyitva tartani a szemét egyszer csak felcsillant a szeme:

-Oda...nézz... Gret... - Nehezen tudott beszélni, felemelte a mutatóujját. – esik... a hó.

Felkaptam a fejem és mikor észrevettem a szállingózó hópelyheket rámosolyogtam. Utolsó erejével magához húzott és megcsókolt. Először gyengéden csókoltál vissza aztán a csókból kihalt az élet. Könnyek folytak végig az arcomon. Fájdalmamban ordítottam...

-NEEEEM... NE HAGYJ ITT!!! NEEEEEEEEE......

A temetése napjáig ki se mozdultam a szobámból, csak sírtam. Peti többször is meglátogatott.

Gyakran kilátogattam a temetőbe Gergőhöz.

- Ma van a második évfordulód. El se hiszed mennyire hiányzol. – Elkezdett szállingózni a hó. Kezemmel végigsimítottam a hideg sírkövet. - Minden évben elmondom neked a szerelmünk történetét: Az utolsó hópehely emlékére...