Szárnyak

Remegés fut végi az egész testemen.

Egy hete történt, amikor a barátnőmmel, Mia-val kinn sétáltunk az erdőben. Az ösvény mellett, tőlünk úgy öt-hat méterre, egy hatalmas fa állt. Az egyik, vastag ága az ösvény fölé nyúlt ki. Egy furcsa madár ült az ág közepén. Akkora volt, mint egy fecske. A szárnyai rózsaszínek, a tollvégei pedig fehérek. A madár maga fehér volt, de a torkát és a mellkasát is rózsaszín tollak fedték. A farktolla V alakban állt szét. A csőre halványsárga, szinte fehér. Aranysárga fény vette körül. A tekintete ránk mered, vörösesbarna szemei villogtak. Lágy hangon „énekelni” kezdett.

Akkor éreztem először ezt a remegést. A remegés először a lábaimon kezdődik, mintha, a talajról mászna fel. Aztán csípőmön folytatódik, végül a hátamon ér véget. A hátam közepét, olyan fájdalom járja át, mintha két tőrt szúrtak volna belém. Egyszer csak engem is aranysárga fény vesz körül. Hosszú szőke hajam felemelkedik és a szoknyám széle is hullámzik a levegőben. Hallottam, egy félelemmel áztatott sikolyt.

-Kiko!! Ne, mi történik!?!?- Mia sikítva mereven néz rám, miközben az ő lábán is felkapaszkodik a remegés.

Összegömbölyödöm, olyan érzésem van, mintha egy tojásba lennék bezárva. Ki akarok törni!

Abban a pillanatban, a mellkasom kiegyenesedik és a tojás teteje, széttörik. Szárnysuhogást hallok, mögülem két aranysárga szárny csap elő, és néhány toll a földre hullik. Hátrakapom a fejem. A gyanúm beigazolódott… ezek az én szárnyaim!

De mégis hogy?

A hajam hullámzik, pont úgy, mint amikor úszik az ember. Lenézek a ruhámra és megdöbbenek. Az előbbi ruhám nincs többé, aranyszínű combközépig érő ujjatlan, nyakba kötős ruha simul rám. Megérintem, és olyan akár a selyem. A cipőmre nézek. Olyan akár a balettcipő, de a sarkánál elindul egy kacskaringós selyem és a térdemnél, egy masniban végződik. A körmeim megnőttek és aranysárgák. A bőröm fehér, akár a hó.

Mia felé kapom a feje és rájövök, neki is vannak szárnyai, méghozzá bronzszínűek. A ruhái pont, mint az enyémek, csak a színük más. Ő is meglepetten szemléli, de ahogy észre veszem, a félelem eltűnt a szeméből, csak a döbbenet és a csodálat maradt.

Felettünk szárnysuhogás hallatszik, néhány ezüsttoll hullik a hajamba. Felnézünk és egy nálunk egy-két évvel idősebb ezüsthajú, ezüst ruhás fiú száll a madár mellé. De ahogy leül a faágra, a szárnyai üvegszilánkként törnek szét, a szilánkok pedig eltűnnek. Neki a ruhája is más. A madárnak nyújtja a kezét, ami azonnal rá is száll.

A fiú, akinek a szárnyai gyönyörűek -de nagyon helyes is-, ránk néz. Mosolyog.

-Az én nevem Ryu. A Tietek?

Bambán bámulok, meg se tudok szólalni. Mia szintúgy, de végül megszólal.

-Mia Melodins vagyok, 16 éves. Ő a barátnőm, Kiko Kaima, szintén 16 éves.

Bólint nekem, majd feláll.

-Gyertek velem, útközben mindent elmondok.

Végül megtudtuk, hogy akit Baisotei, a fehér madár kiválaszt, annak szárnyai lesznek. Ryu se tudja, miért kapjuk a szárnyakat… ő személy szerint csak szórakozásnak veszi. Elég ok ez arra, hogy felhagyjon az emberi mivoltával, és „madár” legyen. Ezért ha új szárnyas tűnik fel, neki kell beavatni. Ha felborulna az egyensúly, nekünk kell rendbe hozni. Segíthetünk az embereknek, viszont senki nem láthatja meg a szárnyunkat, ez a legfőbb szabály! Az átváltozás kicsi fájdalommal jár, de ha sokat csinálod –mint én-, akkor hamar megszokod. Azóta minden délután egyre messzebb megyünk –hármasban- erdők, tavak felett repülünk. Találkoztunk más szárnyasokkal is… én Lillát, a smaragd szárnyast irigylem, nagyon szép a ruhája is. Anyám, mivel folyton iskolában van, szinte alig jár haza. Apám viszont utálja, hogy nem vagyok otthon. Azt hiszi, bandázok, és biztos bajba kerülök majd. Ezért 3-szor mehetek le, hétvégen, meg amikor akarok. Nehéz teljesíteni, de tartom.

-Kiko, Mia... haragszotok rám?- Kérdezte a legjobb barátnőnk Sika.

-Dehogy, miért?- Feleltük egyszerre, egymásra néztünk és elnevettük magunkat.

Sika mereven néz előre. Odamegyek és megölelem.

-Sika, ne légy hülye… tudod, hogy imádunk!- Vigyorgok rá.

Mia a szemét forgatja, de ő is odajön. Megbeszéljük, hogy feljönnek hozzánk és csapunk egy pizsibulit.

Ma ugyan csavargós nap volt, de itthon maradtunk.

Este, mikor a csajok átjöttek, kimentünk az erkélyre. Nem éreztem jól maga. Repülni akarok!

Sika és Mia olyan jól elvoltak, hogy feleslegesnek éreztem magam. Cseteltünk, személyiségteszteket töltöttünk ki, vicceket meséltünk, és még sok más... de engem ez nem elégít ki. Egyszerűen engem ez nem tesz boldoggá. Kimegyek az erkélyre és a csillagokat nézem, míg Sika és Mia egy pasit hülyítenek. Meglátok egy fényfoltot, azt hittem egy csillag, de végül kiderült, hogy Baisotei az. Kinyújtom a kezem, ő meg rászáll. Már emelem a kezem, hogy végigsimítsak a hátán, amikor egyszer csak felröppen és elszáll. Sika lép ki az ajtón.

-Hát te meg mit csinálsz?

Megfordulok, és érzem, hogy van valami a kezemben. Lassan ökölbe szorítom a kezem, nehogy meglássa.

-Semmi különöst!- Esetlenül vigyorgok.- Na, hogy haladtok? Sikerült?

Sika felnevet.

-Igen... már találkozni is akar...- Mia szólt ki.

-Hé, csajszik! Ki akar egy kis szerepjátékot? Kiko... ez a te asztalod!- Egyszerre robban ki belőlünk a nevetés.

Sika hátat fordít és bemegy. Visszafordulok és megnézem mit hozott Baisotei.

„Kiko. Vártalak titeket. Miért nem jöttetek? Legalább te eljöhettél volna...

Ryu”

Mély levegőt veszek. Beszaladok és észrevétlenül leírom, mi történt. Nevetve kidobom a papírt az erkélyre. Abban a pillanatban, ahogy elhagyta az erkélyt, Baisotei elkapta a levelet és elrepült. Sokáig néztem aranysárga fényű alakját, míg elnyelte az éjszaka sötétje.

Mia lépett ki a szobából.

-Miért nem jössz be?- Vont kérdőre, elég mérgesen.

-Mert el akarok menni, te is tudod, mennyire utálok a földön járni, mikor a levegőben is repülhetnék... szabadon, mint bármely madár!

Elgondolkodott. Tudja, hogy igazam van, ő mégis az ő igaza mellett marad.

-Viszont nem madár, hanem ember vagy! Jegyezd ezt meg!- Megbökte a mellkasom és vonakodva otthagyott. Ryu levelére gondoltam... azt mondta, legalább én elmehettem volna, vagyis várt rám! Az az érzésem, hogy szerelmes lettem Ryu-ba!

Madár akarok lenni, nem ember!

Bementem és élveztem, az emberlétem utolsó napját.

Másnap reggel, mielőtt -Mián kívül- felkelt volna a legtöbb ember, elbúcsúztam Miától. Ryu-ról már tudjuk, hogy felhagyott az emberléttel. Csatlakozom hozzá.

Mikor elrugaszkodtam az erkélyről, Mia utánam kiáltott.

-Vigyél magaddal!

Innentől kezdve madarak voltunk, nem emberek!

Már lassan két hónapja szeljük az eget. Falvak, városok, tavak, folyók, óceánok, erdők, mezők felett repülünk el.

Honvágyam van!

Mikor leereszkedtem a szobámban, és észrevettem, hogy aznap óta nem változott itt semmi. Gyanútlanul a szekrényemhez sétálok és kinyitom.

Ekkor apám rontott be a szobámba és megragadott.

Tekintete gyilkos szándékról árulkodott.

Az anyám az ajtóban, a kezét a szájára szorítva sírt.

Abban a pillanatban éles fájdalom járt át. Az apám először csak tollakat tépett ki.

Magával ragadott az erkélyre.

Távolból éles sikítás hallatszott. Mia állt a szomszéd tetőn, Ryu erősen tartotta. Lélekben hálás voltam ezért neki.

Kitépte a szárnyaimat. A fájdalom elviselhetetlen volt.

A vér ellepett mindent. Az én vérem.

A legjobb barátnőm sikolya, már csak távolból hallatszott. Mikor odanéztem, a tekintetem találkozott a Miát tartó Ryu-val. Próbálta elrángatni innen.

Már csak azt éreztem, hogy zuhanok.

Ahogy lefelé zuhantam elsötétült minden, így lett vége egy szárnyas életének!

Az utolsó, amit láttam, hogy Mia összeesve zokog, Baisotei-t, amint Ryu kezére szállt. Ryu arcát... amint könnycseppet hullat, azért, aki a szerelmet jelentette számára.

Sika... ne felejts el!

Mia... mindig veled leszek!

Ryu.... szerettelek és foglak is... örökre!