Fekete angyal

Fejét hátra vetve szállt fel a magasba. Ezüst haja legyezőként terült szét körülött a levegőben. Fekete tollak szállingóztak lefelé. Meztelen, napbarnított mellkasán megfeszültek az izmok. Fekete farmert húzott, ami mellesleg nagyon jól állt neki. Mezítláb volt folyton.

Csodaszép látványt nyújtott! Ezért is járok ki minden nap, ehhez az öreg tóhoz, hogy láthassam.

Ezer kérdés merülhet most fel mindenkiben.

Először is, hogy ki ő?

Magam sem tudom. Hogy miért nem? Mert soha nem szállt le a fellegekből. Mondjuk, miért lehetne őt ezért hibáztatni. Senki nem szállna le onnan szívesen. A szellő bársonyos érintése, a nagy sebességgel megrohamozott felhőkön átrepülés, és még sorolhatnám. Bármit megadnék azért, hogy vele szállhassak odafent.

Úgy szeretem nézni, ahogy repül. Az arcát ugyan ritkán látom, a távolság miatt, de amikor kicsit közelebb jön, mindig elcsodálkozom a szépségén. A felszabadultság, ami az arcáról sugárzik, elbódított. Vörösen világít a szeme, és áthatol mindenen. Rózsaszín ajka csókra éhes, erős arccsontja vonzóbbá teszi. Ennél gyönyörűbb férfit álmodni se lehetne. Elérhetetlen!

Hogy beleszerettem-e egy olyan férfiba, akinek szárnya van és iszonyat abnormális, mellesleg gyönyörű?

IGEN!

Bár fogalmam sincs mit tehetnék azért, hogy végre észrevegyen.

Hideg szél fúj, szőke hajam repdesett körülöttem. Fehér ruhám hullámzott a szélben. Kezemet az arcom elé tettem, hogy láthassam Őt! Ő, aki még most is szállt fenn a magasba. Szaltózott, forgott össze-vissza. Élvezte az életet, amit én sose tehettem meg igazán. Egyik pillanatról a másikra a szél felerősödött és szoknyámat fellendítette, látni engedte a bugyimat. Egy halk sikkantás hagyta el a számít, mire ő felém fordítja a fejét, vörös szeme most rám szegeződött. Ez az első alkalom, hogy észrevett. Megijedhetett, mert a egyszer csak teste megfeszült. Zuhanni kezdett. Elakadt a lélegzetem. A lábam magától mozgott, megindultam felé. Rohantam és közben kiabáltam.

- Vigyázz!

Úgy 4 méterre a földtől, amikor eljutott hozzá a hangom. Pont idejében kezdett csapkodni a szárnyával. Leereszkedett mellém a földre. Rám bámult azzal a gyönyörű szemével. Még sose voltam hozzá ilyen közel. Zavarba jöttem.

Közelebb lépett. Szép lassan méregetni kezdett. Majd egyenesen a szemembe nézett.

- Ki vagy embernő? – Mély, komor hangja lágyan és gyengéden csengett, mely megdobogtatta a szívemet.

- L… Leen! – Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Dadogtam össze vissza.

Félrebillentette a fejét és gúnyos félmosoly húzódott az arcán.

- Mi van embernő? Ennyire zavarba hoz a jelenlétem? – Még szélesebb lett a mosolya – Minden nap kijössz ide engem nézni, s mikor veled állok szemtől szembe, dadogsz akár egy kecske? Szégyen… - Nem tudta folytatni, mert a kezem lendült és teljes erőmből arcon csaptam.

A meglepetéstől elakadt a lélegzete. Az ütéstől a feje félrebillent, most szép lassan visszafordította. Szeme lángokat szórt. Nem féltem, mert a düh, ami fellobbant bennem az egoja miatt, feltüzelt.

Villám gyorsan megragadott és felrepült velem. A dühömet felváltotta a meglepetés és a csodálat. Nem jutottam szóhoz. Hiszen erre vágytam! Ez volt az álmom, hogy vele repüljek.

Széttártam a karomat és még inkább olyan érzésem volt, hogy repülök. Gondolom neki nem ez volt a célja, de úgy tűnik annyira nem érdekli. Lehet neki is olyan gyorsan tűnt el a haragja, mint nekem.

Felnéztem rá. Kíváncsi voltam, hogy még mindig dühös-e. Szeme elsötétült, haja kócosan repdesett a szélben, szárnyai lomhán mozogtak. Gyorsan vette a levegőt.

Izgatott lett volna?

Na de miért?

Percek teltek el így csendben. Addig is élveztem a szél csiklandozását és a tájat. Felhőkön repültünk keresztül, madarak mellett haladtunk. Szántóföldeket, erdőket, mezőket láttam a magasból.

- Leen! – Mondta halkan a nevemet. De amilyen lágyan mondta, megdobogtatta a szívemet. – Miért nem félsz tőlem?

Meghökkentett a kérdés. Ugyan miért félnék tőle? Hiszem gyönyörű és csodálatos teremtmény.

Felnéztem rá és láttam, hogy az arcán nem változott semmi. Tehát komolyan gondolta a kérdést. Szemei feketén villogtak. Nem tudtam mit feleljek erre, hiszen szerelmes voltam belé! Elgondolkoztam, és mielőtt bármit tehettem volna, kimondtam.

- Talán azért is mert, a jelenléted megnyugtat. – De ahogy ezt kimondtam, a szám elé kaptam a kezemet, a szorítása meglazult egy pillanatra.

Ez pont elég volt ahhoz, hogy kicsusszanjak a kezéből, és zuhanni kezdjek. Éreztem a zuhanást. A szokásos félelemérzés azonban elmaradt. Lehunytam a szeme és hagytam, hadd zuhanjon a testem. Az se érdekelt volna, ha meghalok. Hiszen a kívánságom teljesült.

Hallottam, ahogy felkiált és utánam veti magát. Két kezet éreztem a derekam körül. A kellemes szél, ami eddig körülvett megváltozott. Erős hátszél vett körül.

Gyorsan vette a levegőt. Szorosan kezdett tartani, mintha csak meg akarna ölelni. Megdobbant a szívem.

- Idióta lány! – Csattant fel – Miért nem félsz? Mi vagy te, hogy nincs félelemérzeted?

- Nem tudom! – Szólaltam meg halkan.

Hirtelen elegem lett ebből az alakból.

- Tegyél le! – Azonnal zuhanó repülésbe kezdett.

Puhán letett a földre. Elkezdett esni a hó, de nem fehér, hanem fekete. Szállingóztak a hópelyhek, körülöttünk kavarogtak. Még mindig szorosan tartott, majd megfordított, hogy szembe legyek vele. Lassan lehajolt és megcsókolt. Először csak lágyan, hátha nem viszonzom, de nagy meglepetésére viszonoztam. A csókunk egyre hevesebbé vált. Életembe nem érintettem még ilyen puha ajkakat. Egyszer csak ellökött és felreppent.

- Szeretlek! – Kiáltottam utána.

Már csak a távolodó alakját láttam, mikor utoljára még meghallottam a nevemet.

- Leen!

Soha többé nem láttam!