Most itt ülök. Úgy bőgnék. De nem merek. Nem merem bevallani, hogy annyira gyenge lennék. Hogy ennyire gyenge vagyok. Halk a zene, de melankólikus. Épp lassít, majd óvatosan tapogatva a határait elnémul.
Úgy érzem magam, mint akit megerőszakoltak. Mégis, azt kívánom, hogy álljon megaz idő. Álljon meg, mert most nem akar tőlem senki semmit, kivéve önmagam. Mert saját magammal szemben mindig is voltak, vannak és lesznek elvárásaim.
Szóval, úgy érzem magam, mint akit megerőszakoltak. Fája szívem, a lelkem és már a testem is. Persze másként, de semmi ehhez foghatót nem tudok most mondani. Nem akarom, nem akartam,és ez megőrít, belebolondulok a gondolatba, hogy ez van, hogy ezt érzi, hogy nem veszi észre, hogy én nem akarom. Marcangolja, tépi, égeti a lelkemet, fájdalmat adagolminden egyes szívverésemmel apránként a testemben, mint egy utolsó, aljas mérget.
Gyötöra fájdalom, minden kis apróságért bőgni tudnék. Érzem, ahogy gördülnek végig a könnycseppek az arcomon, ahogy forrón siklanak végig arcomon és a magukban lakozó, túlbuzgó keserűségttől megfosztva szívem, egy kicsit segítenek. Megkönnyebülök. De már csak egy egészen parányit. Régen ez nem így volt. Máskor csak sírtam és már job volt, kiadtam magamból, és nem maradt semmi. "Jó" esetben is csak ürességet éreztem.
Most aligha van rám határssal mindez. Csak üres mosolyok mások előtt és üres könynek, mikor támad a csend és a gondolataimba révedek. Sóhajtanom kell.
Miért kell, hogy ne szeressen, akiért az én lelkem lángra lobbant? És miért kell az, hogy az szeresen belém, aki nekem "csak" barátom? És miért kell mindezeknek egyszerre megtörténnie? Annyira fáj. Semmi mást nem érzek jóformán, csak a fájdalmat. Ennél talán még a semmi is jobb lenne. Nem tudom.
Csak el akartam valakinek mondani.
Nem rég voltam tusolni. Először sampon, tusfürdő, utánna pedig csak engedtem magamra a vizet sokáig. Épp, ahogy tetszett, hideget - meleget. De csak kicsit, ha segített.
Álltam a kabinban, néztem a plafont, vagy épp a gondolataim áradó és apadó rengetegét figyeltem behunyt szemmel.
És vártam.
Vártam, hogy valami történjen, legyen jobb, vagy rosszbb, nem számít mi, mert így megszakadok. Vártam a csodát.
De nem történet semmi. Átöleltem és próbálam megkarmolni magam, hogy kizökkenjek ebből a gyilkos, felemésztő melankóliából. Sajnos minden hiába volt. Vártam Valamit, hogy történjék, aminek kell. Képtelen voltam bármerre is indulni, akármit is tenni.
Azt hiszem, egy kicsit meghaltam.
Most itt ülök. Úgy bőgnék. De nem merek. Nem merem bevallani, hogy annyira gyenge lennék. Hogy ennyire gyenge vagyok. Halk a zene, de melankólikus. Épp lassít, majd óvatosan tapogatva a határait elnémul.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
