Oti

Halk nesszel szedtük a lábunk, hogy a lenyugvó nap derengésében békét találjunk. A város hűvös volt, őszies, pedig a nyarat alig kezdtük el, és a panelok sugárzóként ontották volna a hőt, ha tehetik. Ám akkor csak szürke komorsággal készültek beleolvadni a fekete éjszakába.

Dobogott a szívem, emlékszem, heves izgatottsággal izzott a vérem azon a kellemes éjszakán. Bókot mondott, átölelt, összenéztünk, s mosolyogva mentünk tovább. Talán a szemem dicsérte, de a lényeg nem is az volt. Egy park mellett elhaladva hallottunk zajokat, egy dühödt kiáltást, egy legbelül kétségbeesett anya rágalmazó szavait. Összenéztünk, nem szerettük az ilyet. Azonban az Ő arca komorrá és merevvé fagyott. Rendbe szedett vonásokkal, határozott léptekkel indult a zaj irányába és mire odaértünk, már tudtuk, az is, hogy mi a konfliktus forrása: egy lány - s mit lány! hölgy – épp akkor vallotta be másságát. Talán életében először mert önmaga lenni, s mindenében megmutatkozni. Ő sosem volt az a halk fajta, nem is hagyta hát, hogy a idős nő rágalmazó szavai gyógyíthatatlan sebeket ejtsenek, legalábbis, sejthetően még több ne eshessen.

- Elnézést asszonyom. Megtudhatnám, mi a heves szóváltás oka? – Kérdezte kissé indulatos, ám mégis elegendően dorombolóan mély hangon, olyan utánozhatatlan, s visszautasíthatatlan hangsúllyal, ami becses nevének sajátja.

- Ez a kislány itt! – Mutatott a bőrdzsekiben feszengő szépségre – azt hiszi, hogy majd ő kényére – kedvére leszbikát játszik! Egyértelmű hulladék, az emberi söpredék legalja! – Minden egyes szónál megrebbent a lelkében egyre inkább zsugorodó hölgy pillája. Láthatóan könnyek gyülekeztek mélyen csillogó szemeiben. Neki persze ez egyáltalán nem tetszett. Bár végighallgatta a válogatott szitkokat – arról, mennyire senki is a hölgyemény -, hisz ő kérdezett, már láttam, miként érik benne a válasz. Az indulat jeges folyama hogyan fordul kristályos szavakká, hogy hidegen elhagyják az Ő cseresznye vörösre préselt ajkait. Pár másodperces, talán drámainak ható szünet következett, majd Ő vette át a szót.

- Gondolja, hogy ez az angyalarcú szépség annyira semmirekellő, gyenge volna? Hiszen ön nevelte fel, nemde bár? Minden körülmény és befolyás, ami szemernyit sem változtat, úgy mellékesen megjegyezve a nemi identitásán, az maga által teremtetett! Mindent megadhatott volna neki, és nem kétlem, hogy a lehető legjobban nyújtotta minden pillanatban. Ő nem tudott másból gazdálkodni, és mégis itt van. Ráadásul jött itt nekem a neveléssel, azzal, hogy elrettent mindenkit. Azt hiszi, jogosan félnek, hogy átnevelő hatású bármit is látni? A toleranciától nem lesz leszbikus senki! Engem hetero környezetben neveltek, s gondolom ön is így járt el. Mégsem lesz egyikünkből sem férjes asszony! Miből gondolja, hogy fordítva ez nem igaz? – Talán a néni most élt át először ilyesmit, de egész elsápadt, még az alkonyatban is tisztán látszott.

- Mit hisz, van más választása? Persze, dönthet úgy, hogy neki nehéz elviselni a terhet, a késztetést, a vágyat, kínozhatja magát megtartóztatás néven, vagy le is ugorhat a hídról. Ez ezerszer könnyebb megoldás, mint elviselni magát, és az ő környezetének rágalmait! És mégis itt van inkább magával beszél és harcol a sírás, s minden egyéb ellen, mintsem megfutamodjon önmaga elől! Ehhez bátorság kell és erő! Nehogy azt higgye, hogy ez a fétise. – Ekkor Ő oldalra fordította a fejét a lánykára. Nyugtázta, minden rendben. Aztán rám vetett egy pillantást. Egy amolyan „minden rendben” fajtát. Mindezek után pedig ismét meglepődötten hápogó beszélgetőpartnerének szentelte minden figyelmét. Magabiztos volt. Ahogy ott állt, újjá született minden másodpercben. Láttam rajta büszkeségét; érezte, hogy igaza van. Imádta. Bár egy pillanat alatt meggyőződött róla, a konfrontáció elévült és valószínűleg senki sem tépi fel a témát, vagy kerüli, elköszönt illedelmesen, a kezembe karolt, és továbbálltunk. Nem igazán beszélt ezek után, csak, mikor cigarettával kínáltam. Szájhúzva konstatálta, hogy mentolosat nyújtok, és már illesztette is be ajkai közé a pillantásától felparázsló szálat.